2013. november 27., szerda

Ankara 2.0

Na remélem megszabadultam az előző bejegyzés átkától, és ezt sikerül befejeznem. (Bár már most leragadnak a szemeim.) Na tehát, az előző rész tartalmából: "Aztán tök érdekes volt..." Tulajdonképpen ez csak egy olcsó fogás volt arra, hogy visszatérj. Tudom, tudom, de itt vagy, nem? Szóval a cél szen...Tudjátok.

Hol is tartunk? Az első nap délutánján. Hihetetlen igaz? Pedig egy kisebb regényt írtam már eddig is. Tehát délután felkerestük Atatürk mauzóleumát. Igazi gyermeki izgatottság fogott el, hogy leróhatjuk kegyeletünket az embernek aki kihúzta nemzetünket a sárból, és az égbe emelte a kifli hold mellé. Kicsit elszontyolodtam, amikor kiderült, hogy a kiállított kőtömbben bizony nincs senki, az urat egy titkos kriptában őrzik, ez a fanatikusoknak van csak kiállítva. Cserébe viszont szétnéztünk az Atatürk múzeumban, ahol a kedvenc kutyájától kezdve (kitömve természetesen) az utolsó cigis dobozáig mindent kiállítottak.

Szmog? Az mi?

Nem, nálunk olyan szerencsére nincsen.

Oroszlánok útja- ami az ország erejét jelképezi

Atatürk (kamu) tömbje
Egy piszkosul zseniális ebéd után ellátogattunk Ankara erődjébe, ahonnan körbe látni mindenfelé. Érdekes volt, hogy mennyire elkülönül az óváros (azaz a szép rész), a fejlett városrész (azaz a beton rész), és a gettó (azaz a gettó). De a legviccesebb az volt, hogy onnan még azt is látni lehetett, hogy a város határok után nincs semmi. Konkrétan csak a kietlen semmi van, minden oldalról.
Akár hosszabban is elfilozofáltam volna erről, ha nem lettem volna fent már időtlen idők óta, és emiatt nem kezdtem volna átkapcsolni zombi üzemmódba.
Panorámázunk

Szép negyed

Vegyes felvágott, és a kietlen semmi.
Aztán elvittek egy egész kedves sétáló negyedbe, ami tulajdonképpen azon kívül, hogy kedves volt semmi mást nem tudott elmondani magáról. De legalább összespanoltam a litvánokkal, különösképpen az egyik lánnyal, akinek be nem állt a szája. Viszont legalább angolul be nem állt a szája, így végül is sikerült elbeszélgetnünk. Továbbá beszereztem némi instant salepet, hogy még nagyobb legyen a luxus a szobámban este. A kedves negyed után étterembe mentünk, ahol addig pakolták a tányérunkra a kaját, amíg a legkisebb jelét is adtuk az életnek. És amikor már azt hittük, hogy most már nyugton meghalhatunk, akkor jött a desszert és a tea. És persze újból bekapcsolt a fejemben a srác a "Fald fel Amerikát"-ból. Szóval lecsúszott minden.
Ezek után úgy gondolták, hogy elvinni minket bulizni jó ötlet. Én meg úgy gondoltam, hogy nem az. És tulajdonképpen egyes tanárok jobban élvezték mint mi. Szerencsére azért nem kellett hajnalig közösségi életet élnünk, nagyjából 11-re már a hotel szobámban voltam. Persze nem is én lettem volna, ha az egyetlen hotelben töltött éjszakámat nem kellett volna félig átdolgoznom. Így kettő után kezdtem el az alvást fontolgatni. Főztem teát, bekapcsoltam a tévét, elrendeztem a párnákat. Beállítottam a szundi funkciót az Al Jazeerára. A többire nem emlékszem. Ennyire kiütve még sosem aludtam. Reggel felkelve konstatáltam, hogy a villany ég, a tea pedig az éjjeli szekrényemen vár. Az első gondolatom az volt, hogy elloptak tőlem hat órát, mintha ott sem lett volna. Mennyivel szebb lett volna, ha felkelek háromszor-négyszer és mindig nyugtázhatom, hogy igen, egy meseszép hotelben vagyok. De hát ez van. Gyorsan még utoljára beugrottam a zuhany alá. Aztán nyomás egy biztosítós meetingre, ahol két fontos dolgot tudtam meg, egyrészt, hogy ha egy közeli családtagom meghal, akkor a biztosító ingyen elintézi, hogy ott lehessek a temetésen (good to know), másrészt ha ráülök a szemüvegemre (ami ugye nincsen), és az eltörik, viszont otthon van egy pótszemüvegem, akkor a biztosító állja a postaköltséget, hogy az otthoniak kitudják küldeni nekem. Hát nagyjából ez mind volt  a hasznos információ, de legalább megpróbálták feldobni, ilyen kis vicces szituációkkal. Ó, és kaptunk ajándékot is! Szép doboz formájút, mint a filmekben. Szerencsére a nagy része csak csomagolás, így van esélye, hogy befér a hazafelé tartó bőröndbe.
Elfogyasztottuk utolsó ebédünket, gyorsan körbefotóztuk a helyet, majd elköszöntünk ettől a gyönyörű hoteltől. A délutánt három pajtival töltöttük, akik tavaly végeztek Gerzében, és most ide járnak egyetemre, méghozzá matek, fizika, és biológia szakon. Iszonyú aranyosak voltak.
Aztán eljött az este, irány a busz pályaudvar. Allah bizonyára úgy gondolta, hogy még nem ért minket elég kultúrsokk, ugyanis amikor odaértünk a pályaudvarra, hatalmas ünneplés közepette találtuk magunkat. Kiderült, hogy aznap küldik a családok a fiaikat a kötelező katonai szolgálatra, ami itt hatalmas büszkeséggel tölti el a rokonságot. Iszonyatos embertömeg gyűlt össze, akik táncoltak, a vállukra vetették a legtöbbször zászlót köpenyként viselő ünnepeltet, vagy éppen a levegőbe dobálták őket. (Na szép-gondoltam-, még itt megölik őket.) Mert ahogy megtudtuk, előfordul, hogy elküldik a fiatal fiúkat, akiket aztán esetleg véletlenszerűen a kurdok által lakott "problémásabb" területekre vezényelnek, és onnan rendes kiképzés híján nem jönnek vissza. És ők még ünnepelnek. Persze azért van arra is példa, hogy valaki direkt felszed 10-20 plusz kilót, hogy alkalmatlanná váljon a besorozásra, és így megússza az egészet.
Akárhogy is, egy jó ideig nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy én hogyan viselkednék ebben a szituációban. Aztán pedig a kényelmetlenség miatt nem tudtam aludni, úgyhogy nem voltam éppen kipihent amikor reggel megérkeztünk Gerzébe. Mi sem bizonyítja jobban, hogy 11 órát aludtam egy huzamban és még azután is úgy éreztem, hogy egy pöppet fáradt vagyok.
Na de végre végére értem a sztorinak! De ahogy a közmondás is mondja, 22 két nap késés még bőven belefér... vagy valami ilyesmi. A lényeg, hogy rengeteg történet halmozódott fel az elmúlt három hétben, úgyhogy nézzetek vissza, mert nálatok talán a hó hullik, de nálam a posztok fognak záporozni! (Micsoda csattanó így hajnali háromkor, a pofám leszakad! Béke.)





Induljon a banzáj!

Komoly ember lettem.

A legkönnyebben megszerzett oklevelem. Mindössze egy hotelben kellett hozzá laknom.

Jó gyerek voltam az idén (is).



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése