Megint megbizonyosodhattam róla, hogy ha valamit nagyon tudnak a törökök, az az ünneplés. Tegnap este sötétedés után összegyűltünk a sulinál, hogy még egyszer magukhoz vegyék a dobjaikat, és csatlakoztunk a főúton álldogáló már elég népes tömeghez. Aztán elindult a menet. Az embereknél fáklyák és zászlók voltak, kiabáltak, tapsoltak, "Atatürk katonái vagyunk"-skandálták. Olyan volt, mintha a július negyedikét mixelték volna a haloween-nel és mindezt egy valami ősi környezetbe tették volna. Komolyan mondom, olyan önfeledten örültek maguknak, mintha 10 perce kiáltották volna ki a köztársaságot, nem 90 éve.
Lesétáltunk a főtérre, ott még őrjöngtek egy kicsit, majd páran úgy gondoltuk, hogy egy kávézóban folytatjuk az estét, ahol két tökéletes állagú és ízű salepet sikerült innom, ami azért még itt is ritkaság! :)
Ma, október 29., a Török Köztársaság kikiáltásának évfordulója van. Izgatottan keltem. De sokkal izgatottabb lettem, amikor a szokásos reggeli email-csekkolásomat végeztem. Először a tárgyat láttam meg: "Congratulation! You won the student short film competition // Invitation to Vienna". Aztán megnyitottam:
"Dear Laura Lukács, dear Luca Lukács,
I am pleased to inform you that your submission to the this human world Student Short Film Competition 2013 has won the third prize! BRING ME HOME was selected by the jury as one of the 5 best films of the competition with more than 60 films!
We congratulate you warmly and want to invite you (and an accompaning teacher or parent) to the award ceremony at the Vienna International Centre on 19.11.2013. There we will show your film with the other winning films and present you with you the prize. We have planned a nice program for your trip to Vienna, including an overnight stay in a hostel and meals from 18.11. to 19.11. with a cinema night, the awards ceremony and a guided tour though the UN city in Vienna.
Enclosed you will find information about the award ceremony and the visit to Vienna.
We ask that you please inform us until wednesday the 30.10. if possible how many people will come to Vienna.
Nem bírtam magammal. Muszáj volt elmondanom valakinek, úgyhogy reggeli 6:27-kor, az őszi szünet kellős közepén felébresztettem a húgom, hogy most azonnal hívjon fel! Gyorsan eldaráltam neki mindent, és ugráltam a szoba közepén. Pedig még csak időm sem volt átfutni mindent, amit küldtek. Ünnepségre mentünk. Igazi monumentális ünnepségre, ami ha bármelyik másnap történik, teljesen lenyűgözött volna, de ma nem. Mindenki összegyűlt a főtéren, volt dobolás, néptánc, beszédek, 20 ember méretű Atatürk-ös zászlók, minden ami kell! Elég sokat videóztam, úgy hogy majd inkább nézzétek meg, nem tudom olyan jól átadni.
Viszonylag hamar hazaértünk, én pedig belevetettem a csatolmányok tanulmányozásába. Kaptam programot, regisztrációs lapot, és rengeteg infót. Kiderült, hogy az ENSZ fizeti a kiutazást, a szállást,étkezést és a két napos programot, aminek keretében az ENSZ épületében is végigvezetnek. Azaz vezetnének, ha nem itt dekkolnék még akkor is. És furcsa, de egyáltalán nem szegte kedvemet, hogy nem lehetek ott az első díjátadómon, ahol mellesleg levetítik a nyertes filmeket, és miután a zsűri értékelte a filmeket egyesével, kiosszák a díjakat. Még így is teljesen izgatott vagyok. Percenként írok az otthoniaknak, akik majd mennek, hogy mit csináljanak, hogy vegyék fel az egészet, hogy így meg úgy... És persze mindig csak egyszavas választ kapok a több oldalas leveleimre. Tipikus. És a vicces az egészben, hogy rengeteg ember fogja látni a filmet szerte Európából, meg minden, és mégis akkor leszek a legizgatottabb, ha a Poli oldalán találkozok a saját nevemmel. Valahogy ez sokkal többet jelent. :) Itt elolvashatjátok, hogy mi szépet írtak rólam, és a filmet is megnézhetitek.
Hétfő. Egy egészen meglepően mozgalmas, és kicsit sem fáradt hétfő! Általában a végtelenségig húzom az ágyból kikelést, ma úgy gondoltam, hogy inkább megelőzöm az agyhalottságot, kikászálódtam, kinyitottam az A2-es angol könyvet és megoldottam néhány feladatot agy beindítónak. És bejött! Egész állónap franciát tanultam! A tankönyv első oldalától az utolsóig kiszótáraztam az összes szót, amit nem tudtam, így amikor haza megyek, igaz, hogy semmilyen mondatot nem tudok majd összerakni, mert persze a nyelvtant elfelejtettem/lemaradtam róla, viszont jó nagy szókinccsel a fejemben nem fogok tudni egy mondatot se, ami azért egy biztató állapot, valljuk be!
Egyetlen egy alkalommal szakítottam csak meg ezt a folyamatot, amikor elmentem szavazni! Bizony. Pénteken reggel kihirdették, hogy diákelnök választás lesz, gyorsan elő is állt 5 jelölt, bemutatkoztak, elmondtak pár mondatot. A nap folyamán végig járták az osztályokat, mindenhol beszédet tartva, majd a tanítás után egymásnak is kérdéseket tettek fel. Menő. Majd hétfőn eljött a nap! Felsorakoztunk a könyvtár előtti folyosón, kaptunk egy cetlit a jelöltek nevével és fényképével, ha sorra kerültél, bementél a könyvtárba, és odapecsételted az 'Evet' (Igen) szót a választottad rublikájába, összehajtottad, bedobtad a szavazatos dobozba, és aláírásoddal igazoltad, hogy szavaztál. Nagyon menő. Teljesen megfontolt állampolgárnak éreztem magam.
Délután sem unatkoztam, az angol tanárnő áthívott magához sütni-főzni. Azon felül, hogy megtanultam két isteni, és meglepően egyszerű finomságot (helva, simit), az egész estét volt szerencsém tényleg családias hangulatban tölteni, olyanokkal, akikkel tényleg tudtam beszélgetni. Még az elsős kislányuk is majdnem folyékonyan beszél angolul, és miután megnézte angolul az Aladdint, játszottunk. Órákig. A végén nem is akart hazaengedni. De megbeszéltük, hogy a jövő héten folytatjuk a kiképzésemet.
Hm. Le akartam írni, hogy mostanában egyre többször megbánom, hogy felkelek. Otthon hagyom a pénztárcám. Egy percig sem tudok koncentrálni, csak a képek miatt nézegetem a francia könyvet. Még ki sem keltem igazán az ágyból, már szétesik a fejem a fájástól. Ezt meg is próbáltam elmagyarázni tegnap, amikor közölték, hogy esküvőre megyünk, a válasz csak annyi volt, hogy majd hajat mosok, ha hazajöttünk. Hát ilyen a mi kommunikációnk. (A sztori amúgy pozitív véget ért, lásd lejjebb.)
Le akartam írni, hogy bár néha megbánom, hogy felkeltem, mégis van, hogy apró dolgok eltudják ezt felejtetni, sőt feldobják az egész napom. Egy adag frissen mosott ruha, mikor már minden másod elfogyott. Kiderül, hogy megúszod az esküvőt, helyette két lányt fotózol a csodaszép őszi erdőben, ami az otthoni őszekre emlékeztet. (Képek hamarosan!) Ugyan itt olyan gyümölcsöket kóstolsz, amikhez foghatót még sose láttál, és bár ez egy kicsit beszűkült látásmód, de el se tudtad képzelni, hogy ez megtörténhet. És talán apró dolognak tűnhet, de a legnagyobb dolog amióta itt vagyok: kaptam egy hívást. Egy nem akármilyen hívást. Egy olyan hívást, ami annyi energiát adott, hogy szinte kedvem lenne egy egész hegyet arrébb hordani. :)
Le akartam írni, hogy noha a fent említett apróságok feledtetik, hogy nem akarok felkelni, a következő pár hét eseményei miatti izgalom miatt, sokszor lefeküdni sem szeretnék. November elsején telik le az első fele az itt létünknek. Ettől teljesen függetlenül indulunk ugyan vasárnap Ankarába, de azon szoktunk viccelődni, hogy ez a jutalom, amiért ilyen sokáig bírtuk. Igazság szerint nagyon izgatott vagyok! Vasárnap indulunk, szerdán jövünk vissza, és nagyon jó kis "nyaralásnak" ígérkezik. Mivel ez egy kötelező program, amit a Comenius iroda szervezett, mindent fizetnek, a hoteltől kezdve a kaján át, az útiköltségig, szóval tényleg nyaralunk! És alig, hogy hazajöttünk, november 10-én lesz Atatürk halálának évfordulója, ami hatalmas banzáj lesz! (Nem mellékesen ma pedig a Köztársaság Kikiáltásának napja van, ami szintén hatalmas banzáj, ám nekem más miatt ünnep a mai nap. Lásd: következő bejegyzések egyike!)
Vicces jelenet tárult volna az elé, aki nálunk jár ma vacsora időben. Ülünk négyen az apró asztal körül, egy nagy fém tálcáról esszük a rengeteg, mutatóujjnyi nagyságú kukoricalisztben megforgatott, majd kisütött halacskát. Ezek hárman úgy rágcsálják mellé a jalapeno-t, mintha sós mogyoró lenne, mellé egészben (!) rágcsálják a vöröshagymát, mint ahogy az ember az almát szokta. Persze nem kell engem sem félteni, gyorsan felveszem a helyi szokásokat... És ha ez még nem lenne elég, az egészet megszórják csilivel, amitől konkrétan lezsibbadt az arcom. Főleg ezek után mulatságos, hogy míg ők szépen gondosan kiszedik a gerincét a kis halacskának, én úgy, ahogy van becsúsztatom az arcomba, egészben. Mókás.
A vacsora végeztével visszavonulok, itt létem óta először tanuló-üzemmódba kapcsolok. A férfi az este hátralévő részében diót tör. Régebben nagypapa is mindig diót tört. Ez olyan téli rituálé volt.
Na jó, szóval elmentünk csütörtökön Samsunba. Két órás út, szinte végig a tengerparton, szép, de Laura elalszik, reggel van. Megérkezünk, 543729834 órán át ruhát vásárolnak, Laura meg illedelmesen megy, mosolyog, "Igen, az nagyon jó", "Nem, ez nem igazán a te színed". Eltelik a fél nap, mire kitalálják, hogy nem mehetünk úgy haza, hogy ne kapjak valamit. Ennek a szerencsés egymásra találásnak az eredménye az alább található két gyöngyszem:
Ezek után napunkat lezárandó, ettünk. Ezt:
Szavak nem fejezik ki, hogy mit éreztem, amikor megláttam. Hát még amikor megemeltem. A "Kicsikébe", ahogy én hívom, valószínűleg belecsavartak egy egész csirkét, egy tál paradicsom levest, és egy adag salátát, súlyra pedig egy jól megtermett újszülötthöz tudnám hasonlítani. Nagyjából a háromnegyedénél kezdtem érezni, hogy baj lesz, de azt gondoltam, hogy én vagyok a srác a Fald fel Amerikát-ból és hogy az emberek majd üdvrivalgásban törnek ki, ha megeszem. A hazafelé út egy kéjutazás volt.
De az igazi agyrém péntekkel vette kezdetét. Megyünk esküvőre! Naivan még örülök is. A dolgok ott kezdenek amikor részletesen meghallgatom, hogy hogyan kell bekapcsolni a kamerát, felvételt indítani, zoomolni, aksit cserélni. Hiába bizonygatom (még a legnagyobb türelemmel), hogy tudom, már csináltam. Nem érdekli, folytatja. Mindenre ráakar venni, ami az elveimmel mélyen ütközik (Vakuhasználat éjjelnappalesőbenhóbanmindig, szaladgálás felvétel közben, képkivágás figyelmen kívül hagyása és még sorolhatnám.) A legbosszantóbb, hogy meg van győződve, hogy ezt így kell és nem hajlandó másokat meghallgatni. De legalább hamar lelép. Eltelik, kifáradok, de legalább vége. Nem megyünk haza. Mi?
Itt maradunk nyolcig (öt óra van), hogy ki tudjunk takarítani, és újból díszíteni az esti esküvőre. Na jó, akkor én most átúszom Ukrajnába. Levegő kifúj, beszív. Székeket díszítek tüllel. Megmentek egy kis gyereket a "hungarocellvirág megevése" általi haláltól. A mélyponthoz akkor érkezem, amikor egy hatalmas piros tüll masnival a fejemen, gombostűkkel a kezembe állítva, az asztalra dőlve éneklem az Afrika című felejthetetlen R-GO számot. Esti esküvő. Éjjel haza.
Szombat. Reggeli téma: -Ja, esküvő. Kettő, vagy nem, nem, három.
- Na, az zsír. Új rekord.
Előröl az egészet. Felüdülésként egy építész sráccal beszélgetek, aki folyékonyan beszél angolul! Csak megérte felkelni. Megnézek egy szertartást, a menyasszonyt Power Rangernek, keleti hercegnőnek öltöztetik, gyertyákkal körbe járják, és hennába ásott pénzt ültetnek a kezébe. Ez mondjuk fajin volt. Éjjel haza.
Vasárnap. Végre pihenünk! Jaa, hogy esküvő? Jaa, hogy másnap reggel kelni kell? Csináljuk! Két perc toporzékolás, nagy levegő, vállak hátra, fel a fej, let's kick some ass. Mert egy császárnénak illik fényes példát adni mindig.- szól a fejemben.
Hétfő. Szo-szó. Este sportolni megyünk, Laura fut. 5 teljes percen keresztül egyhuzamban! Aztán megint. És megint, és megint és megint. Hazaérve megindulva attól, hogy milyen egészségesek vagyunk, betolunk 4 zacskó chipset. De legalább másnap fáj mindenem. De tulajdonképpen boldogsággal tölt el, mert érzem, hogy csináltam valamit.
A hétvége mérlege: hat esküvő (összesen tehát eddig hét). Voltam csövi esküvőn, gazdag esküvőn, nagyi esküvőn, roma esküvőn, azeri esküvőn, kendős esküvőn, érdek házasság-esküvőn. Én vagyok az esküvők Gombóc Artúrja.
Balról jobbra: Magos-rágcsás csomag a vendégeknek, kis csomag henna ajándékba, ajándék doboz rajta a dátummal és a szerelmesek nevével, benne öt szem csoki.
Rizs helyett pénzzel dobálták az ifjú párt. Mondjuk el tudom képzelni, hogy az több gazdagságot hoz a házhoz.
Ha tehetitek hallgassátok ezt teljes hangerőn, miközben olvassátok a bejegyzést, én már rongyosra hallgattam:
(Persze ha egy szobában vagytok -jó esetben- két rendszergazdával és egy szigorú-szemű (de roppant jószívű) informatika tanárral, akkor inkább ne próbáljátok ki!)
Na szóval. Ma reggel kissé keserédesen ébredtem, ugyanis Alföldi Róberttel álmodtam (már a héten másodszor), nagyon kellemesen elbeszélgettünk, ezért kissé szomorú voltam, amikor felkeltem és tapasztaltam, hogy vége. De sokáig nem volt időm szomorkodni, mert elindultunk banzájolni. Nem mentünk sokáig (max. háromnegyed óra volt), de az alatt is sikerült olyan szinten felbosszantaniuk (csak hogy szalonképes maradjak), hogy jó nagy fejjel szálltam ki az autóból. Főként azzal, hogy megállás nélkül úgy viselkednek, mint a négyévesek (és itt most a szülőkre gondolok!), még hozzá abból is a nagyon ostoba fajta. Egyfolytában sikítoznak, állathangokat (és egyéb hangokat) adnak ki, és nem tudják felfogni, hogy külföldi vagyok, nem fogyatékos. És hozzá kell fűznöm, hogy én amúgy türelmes vagyok. Nagyon. De szerencsére nem beszélünk egy nyelvet, úgyhogy két mosoly között azért elmondom, hogy mi a véleményem.
Szóval el lehet képzelni, hogy teljesen szétfrusztráltan szálltam ki az autóból. Hát még amikor rájöttem, hogy az asszony családjának a partiján vagyunk, ami a család idiótábbik része.
Úgy éreztem, hogy jobban nem is lóghatnék ki a társaságból, de szerencsére egy kis idő után előkerült a férfi fényképezőgépe, amit gyorsan a nyakamba akasztottam, és ez megoldott mindent. Az elején ugyan nagyon zavart, hogy mindig megpróbálta megmondani, hogy mit fotózzak, de ilyen teljesen nonszensz szinten, aztán szerencsére hagyta, hogy alkossak. És ha már itt tartunk, teljesen abszurd, hogy elvileg ő a hivatásos fotós, ellenben én mutattam meg neki, hogy létezik élet a "P" programon kívül is, és hogy a vaku használata nem annyira szerencsés, főleg, ha a fényviszonyok sem indokolják.
Na de a fotózás, a gyönyörű kilátás, a kívül-belül-mindenhol faház, és egy eszméletlenül édes kisbaba gyorsan feledtették, hogy én valaha is fel voltam húzva.
És volt még valami. A raki! A család férfi tagjai (és Laura) leültek rakizni! Na most annyit kell tudni a rakiról (azon kívül, hogy most ittam először), hogy 45% alkohol tartalma van, amitől annyira félnek, hogy fele-fele arányban vízzel hígítják, amitől az előbb még átlátszó ital fehérré változik! És ha még ez nem lenne elég dinnyét, és sajtokat esznek mellé, egyesek szerint, hogy ne rúgjanak be tőle, szerintem azért mert más különben nem lehet meginni. Az első két korty ugyanis még egész kellemes, aztán amikor rájössz, hogy még 2 deci van a poharadban ebből az ánizsos vízből, akkor megérted, hogy mire van a dinnye. De legalább jobb kedvem lett tőle. Persze ez nem az a jókedv, amire most mindenki gondol! Meg amitől ők is féltettek, és mondogatták, hogy lassan-lassan. Én meg csak annyit fűztem magamban hozzá: Ha te tudnád, amit én. Hát nagyjából ennyi volt a mai nap, a haza fele út már sokkal nyugodtabb volt. Holnap pedig Samsunba (nagyváros kb. 200 km-re) megyünk! Majd mesélek! Addig is facebookon lessétek meg a mai nap képeit!
(Zs ügynök, a maga feladata beavatni J ügynököt! :) )
Elképzelem, hogy vannak akik a címet elolvasva, gyorsan kikapcsolták a gépüket és sírva kuporodtak össze a sarokban. Csak hogy tudjátok: átérzem a fájdalmatokat. A minap volt szerencsém több órás betekintést nyerni ezeknek a fent említett szörnyűségek világába, és úgy gondoltam, hogy ezt nem hagyhatom szó nélkül.
Következzen tehát egy lista azokról a dolgokról, amik nézhetetlenné teszik ezeket a "műveket" (a teljesség igénye nélkül):
Esélyed sincs megkülönböztetni a férfi szereplőket a női szereplőktől.
A fentihez hozzá járul, hogy mind a férfi, mind a női szereplők végig sírják az összes jelentet.
A drámai pillanatokban (pl. halál eset), a szereplők megtoldják az alap sírást, az óvódásgyerek hisztije, a hányás, és a hisztérikus nevetés cseppet sem egészséges elegyéből született "drámai sírással".
Az újszülöttek mindig lilás-szürkés-zöldes összefonnyadt műanyag patkányokként vannak ábrázolva.
A legközönségesebb helyszíneket (mint például egy füves rét) nem csak hogy a szereplők mögé, de alá (!) vetítik, így sikerülhet, hogy a szereplőknek soha nincs semmilyen árnyékuk. (Én megértem, hogy a büdzsé nem engedi, hogy a Central Parkban forgassanak, de nincs a közelben egy füves rét??)
Adott esetben ha nem találják elég kielégítőnek a bevetített képet, igény szerint kiegészítik plusz elemekkel. Mint például egy erdei tisztást, egy bázi nagy beton falikúttal. De most komolyan, kinek tűnne fel?
Ezeken még úgy kínosan elnevetgéltem magamban, egyre többször feltéve a "Mi a szar?" kérdést. Ekkor még nem számítottam arra, hogy minek leszek szemtanúja. A jelenet ami elérte, hogy kétségbe esetten előre-hátra ringassam magam, a következő volt: A helyszín egy kert. (Hátravetített természetesen.) Jó munkás emberek kantáros nadrágban. Na most az egy dolog, hogy a fákra zavarba ejtően rosszul oda photoshoppolták ugyanazt a sárga lámpát 13-szor. De afelett már végképp nem tudtam, hogy napirendre térni, hogy kinek jutott eszébe Tucc kekszeket oda photoshoppolni a veteményesbe, mondván, hogy 'nézd kekszek nőnek a földből!' Erre persze a lány le is hajol, felvesz egyet, és elkezdi majszolni. MI VAN???!
Ez a kép azt hiszem örökre beleégett a tudatomba. Azóta ezzel álmodom. Nem akarok többet Tucc kekszet látni.
Tudom, tudom rossz vagyok. De használható. (Bocs, muszáj volt.) Hagyom itt emberek tízeit senyvedni, elvéve életük egyetlen eseményét. Napok óta itt van megnyitva előttem a bejegyzés, és fogalmam sincs, hogy mit írjak. Mit mondjak el? Hogy hideg volt? Hogy már meleg van? Hogy hatórás Beethoven mixet hallgatok, hogy fókuszálni tudjak? Nem tudom mi az, amit megéri elmesélni, mi érdekes. Hogy elhatároztam, hogy lefutom a maratont? Hogy mogyoró paprikást ettem? Hogy tanárokkal voltam sörözni? Hogy ma reggel sült kolbászt ettem narancslekvárral reggelire? (És hogy háromszor leettem magam?)
Hogy Bayram van?
(http://tedeinturkey.wordpress.com/2011/11/05/aldozati-unnep-az-iszlam-masik-nagy-unnepe/) Hogy végig jártuk ma a rokonságot? (Hogy előkerültek az édességek, és a pénztárcák?) Hogy este Sinopba megyünk valami banzájra? Hogy azt mondták, hogy 2-3 napig nem is jövünk haza? Hogy a mentor tanárunk felajánlotta, hogy megtanít török ételeket főzni? Vagy hogy isteni illatok jönnek a konyhából?
Hát nem tudom. Valahogy egyik sem hangzik túl fontosnak. És most lehettek csalódottak, hogy 11 nap után ennyivel jelentkezem. Igen, nézhetitek így is. De akár úgy is nézhetitek, hogy már 11 nappal kevesebb van ahhoz, hogy személyesen meséljem el, hogy mi történt.
Kezdjük tiszta lappal. Én pedig majd jelentkezem. Hamarosan.
Amit pedig most nem mondtam el, azt inkább megmutatom:
Az újonnan beköszöntő őszi hideg, illetve az ezzel párhuzamosan fellépő megfázás kicsit elvette a kedvem a bejelentkezéstől, de nem hagyom, hogy tovább sírjatok a képernyő előtt, amikor megnyitjátok az oldalt, és realizáljátok, hogy ma sincs új bejegyzés. (Lilla!)
Repkednek a napok, oda sem figyeltem, és már megint elment (szinte) egy hét. Tegnap tanultam egy török dalt (szöveget lásd lejjebb), cserébe én megtanítottam nekik az 'Indulj el egy úton' kezdetűt. Olyannyira fellelkesedtünk egymás nótáitól, hogy elhatároztuk, hogy jövő héten videóra vesszük őket. Majd ha kész lesz, mindenképpen elérhetővé teszem valamilyen formátumban.
Ami még az érdekességeket illeti, kaptam egy angol-török hasznos kifejezéseket tartalmazó kéziszótárat, szorgosan tanulmányozom, kijelölgetem az igazán hasznos mondatokat. A kedvenceim eddig: "Vetkőzzön le, legyen szíves!", és a "Ne, inkább maradjunk csak barátok!" Hiszem, hogy ezek még életet fognak menteni. Akárhogy is, a törökök nagy derűvel fogadják, ahogy szerencsétlenkedem a "Valószínűleg vihar lesz.", a "Milyen állapotok vannak az utakon?" és hasonló mondatok helyes kiejtésével.
Ma azt hiszem hivatalosan is megjött a hideg évszak, még a kabátomat is fel kellett vennem délután... Viszont a mai nap fun fact-je, hogy birtokba vettem egy helyi információs füzetet, amiből kiderült, hogy a környező dombok -amiket néhány száz méterre saccoltam-, 1200-1500-as HEGYek, már ki is néztem a legmagasabbat, amit nem titkoltan megpróbálok majd begyűjteni.
Végezetül következzen néhány fotó:
Megfázás elleni túlélő csomag. (Az igazsághoz persze hozzá tartozik, hogy a teát meg kell szorozni néggyel.)
A török dal szövege
Az 'Indulj el egy úton' első versszakának fonetikus átirata. Így is felismerhető?
.jpg)
.jpg)