Élet Gerzében
Szóval megérkeztünk Gerzébe. Szinte alig ért be a busz a városkába, mire Fanni
felkiálltott: -Nézd itt fogsz lakni három hónapig! (Mivel út közben kiderült, hogy találtak
egy családot, akik örökbe fogadnának.) Ez a mondat a következő két napban meghatározta az
általános közérzetemet. Egyrészt azért, mert a városka teljesen más mint amire számítottam,
másrészt meg azért, mert akkor vált nagyon valóságossá, hogy mire is vállalkoztam. A város
maga olyan, mint egy szellem város, a házak többsége félbe van hagyva, és van egy olyan
érzésem, hogy nem is fogják befejezni soha. A mi panelünknek például nincsen bejárati
ajtaja, egyből a lépcsőházban vagyunk. A lépcsőn, korláton 5 kiló por és homok, a
lépcsőfordulóban nyitott cementes zsák. Igazából ezért is lepett meg, hogy belépve a
lakásba teljes luxus fogadott. Minden csillog, modern, letisztult, teljesen európai lakás
feelingje van. A család. Senki nem beszél egy szót se angolul, a mama egész nap otthon van
(a nők általában nem dolgoznak), a papa sose. Van egy húga, meg egy öccse, szegény kisfiú
elég debil, de valószínüleg én is az lennék, ha egész nap a Thomas, a gőzmozdonyt nézném.
Délután elvittek minket Sinopba, a közeli akár városnak is nevezhető valamibe. Na most a
tömegközlekedésről is érdemes egy szót szólni, ugyanis úgy sikerült összehoznunk a
buszozást, hogy Ipek odament a buszoshoz, azt mondta, hogy kéne egy kisbusz Sinopba,
szereztek egyet, oszt megtöltöttük emberrel. Megállók azok nincsenek, lestoppolni lehet a
buszt. Félelmetes, hogy egy kis autentikus török zenére hogy átértelmeződik a táj. Így már
egészen laza érzés volt a lepukkant telepek között autókázni. Sinop arról híres, hogy itt
volt Diogenész meg a hordója. Ittunk kiwi teát, és !! láttunk delfint!! Szóval ennyi
volt a nap.
A hétfőn a suliba mentünk, az udvaron az igazgató beszéde után a diákok elénekelték a
himnuszt, majd befele menet egy úttal a mobiljukat leadták a bejáratnál. Atatürk.
Mindenhol. Atatürk csávó volt, aki megalapította a modern Törökországot, és egyszerűen
imádják! Isztambulban is sok helyen kinn volt, de Gerzéhez képest az semmi! Atatürk az
utcán, a tanteremben (mint nálunk a falióra), az előadó teremben hat is volt, az első
olvasó könyvben kisgyerekeket ment, és !! ami elképesztő, hogy az egyik srácnak Atatürk
volt a háttérképe a telefonján! A nap többi részét falfestéssel töltöttük, ami közben
először tudtam kikapcsolódni mióta ott voltunk. Valahogy annyira sikerült kizárni a
világot, hogy elfestegettem volna ott egész nap.
Kedden a rossz idő ellenére elmentünk az Erfelek vízesésekhez. Nagyon-nagyon szép volt,
másztunk, énekeltünk, fotóztunk, a Panni a végén még hopponált is :)
Ilyen a vízesés
Ilyen, ha a vízesést eltakarja a nagy fejünk
Ilyen, ha a nagy fejünket két debil takarja el
Abszolút!
Álmosvölgy :)
Az utolsó két Gerzében töltött napunk nem volt túl esemény dús, a hangulatom hullámzott,
mint a tenger, befejeztük a falfestményünket, és minden este partyztunk, természetesen.
Félelmetes, hogy milyen hangulatot tudnak csinálni a törökök! Legyen szó Gangman style-ról,
vagy autentikus török zenéről, egyszerűen ha elkezdenek táncolni, akkor ott kő kövön nem
marad. Persze nagyon kedvesek is emellé, végtelenül büszkék a híres vendégszeretetükre, és
könnyen teremtenek kapcsolatokat. (Ebből persze lettek is sztorik rendesen, de sss!)
Hip-hop eljött a csütörtök este, amikor is elbúcsúztunk az ottaniaktól, és felszálltunk a
buszra, hogy 8-9 órával később megérkezzünk Kappadókiába. Nem tudom, hogy a búcsúzkodás
emelkedett hangulata miatt-e, de csütörtök este úgy éreztem, hogy nem lesz probléma ezzel a
3 hónappal. (Annak ellenére se, hogy előző nap egy találkozó keretében kiderült, hogy egy
félévvel előbb szeretnék, hogy jöjjek, amit én nagyon nem szerettem volna. Ez van.)
Kappadókia
Az egész éjszakás busz út után megérkeztünk reggel Kappadókiába, és rögtön el is kezdtük
felfedezni. A két nap alatt láttunk köveket, kövekkel, na de milyen köveket!, föld alatti
várost, szakadékokat, tevéket, és sós tavat is. Annak ellenére, hogy a fáradtság miatt
kicsit ki voltunk, egyfolytában kapkodtuk a fejünket a nagyobbnál nagyobb csodák felé.
Csináltunk egy videóüzenetet is, de az itteni net sebessége miatt ez nem kerülhetett fel
ide. De csináltunk cserébe egy csomó képet! Ja, és természetesen én voltam szerintem az
egyetlen, aki a négy csillagos hotelszobában a "Nem iható" feliratú csapvízből ivott. (Ki
a fene gondolta volna, hogy egy négy csillagos hotelben nem lehet inni a csapvizet, főleg,
ha poharat is tettek mellé?!) Sebaj, úgy néz ki megmaradok.
Nagyon para.
Back in Isztambul
Két nap Kappadókia után ismét buszra szálltunk, és Isztambulba vettük az irányt (Ankarát
érintve). A probléma csak az volt, hogy hajnali négykor érkeztünk meg Isztambulba. Az első
metróra két órát kellett várni, de legalább nem voltak rajta sokan. Valahogy annyira otthon
érez már magam Isztambulban, hogy egyszerűen semmi nem tudta elvenni ma a kedvemet.
Valahogy nagyon a sajátoménak érzem a várost, tudom, hogy mi, hol, merre, mennyi és ez
roppant jó érzés. Reggel megnéztük a Kék mecsetet (végre felvehettem a kendőm), ezután
pedig tettünk egy Fűszer bazáros, bevásárlós túrát. A délutánt pedig a programban részt
vevő olasz srácokkal töltöttük. Pont. :)
Holnap az indulás előtt még nagyon rá kell feküdnöm erre az ajándék témára, mert még van
mit bepótolnom.
Rengeteg élménnyel, de azért vidáman távozom Törökországból, mert már azért nagyon
szeretnék otthon lenni. (És nagyon várom a repcsis kaját is.)
P.S.1.: Rengeteg videófelvétel készült ebben a 11 napban, és nem sokára lesz belőle egy
kész kisfilm is, úgyhogy érdemes visszanézni 1-2 héten belül és megcsodálni.
P.S.2.: Legkésőbb szeptemberben ugyan itt! Addig is csók a családnak, viszlát Törökország!
