Ankara 2.0

Na remélem megszabadultam az előző bejegyzés átkától, és ezt sikerül befejeznem. (Bár már most leragadnak a szemeim.) Na tehát, az előző rész tartalmából: "Aztán tök érdekes volt..." Tulajdonképpen ez csak egy olcsó fogás volt arra, hogy visszatérj. Tudom, tudom, de itt vagy, nem? Szóval a cél szen...Tudjátok.

Hol is tartunk? Az első nap délutánján. Hihetetlen igaz? Pedig egy kisebb regényt írtam már eddig is. Tehát délután felkerestük Atatürk mauzóleumát. Igazi gyermeki izgatottság fogott el, hogy leróhatjuk kegyeletünket az embernek aki kihúzta nemzetünket a sárból, és az égbe emelte a kifli hold mellé. Kicsit elszontyolodtam, amikor kiderült, hogy a kiállított kőtömbben bizony nincs senki, az urat egy titkos kriptában őrzik, ez a fanatikusoknak van csak kiállítva. Cserébe viszont szétnéztünk az Atatürk múzeumban, ahol a kedvenc kutyájától kezdve (kitömve természetesen) az utolsó cigis dobozáig mindent kiállítottak.

Szmog? Az mi?

Nem, nálunk olyan szerencsére nincsen.

Oroszlánok útja- ami az ország erejét jelképezi

Atatürk (kamu) tömbje

Egy piszkosul zseniális ebéd után ellátogattunk Ankara erődjébe, ahonnan körbe látni mindenfelé. Érdekes volt, hogy mennyire elkülönül az óváros (azaz a szép rész), a fejlett városrész (azaz a beton rész), és a gettó (azaz a gettó). De a legviccesebb az volt, hogy onnan még azt is látni lehetett, hogy a város határok után nincs semmi. Konkrétan csak a kietlen semmi van, minden oldalról.
Akár hosszabban is elfilozofáltam volna erről, ha nem lettem volna fent már időtlen idők óta, és emiatt nem kezdtem volna átkapcsolni zombi üzemmódba.

Panorámázunk

Szép negyed

Vegyes felvágott, és a kietlen semmi.

Aztán elvittek egy egész kedves sétáló negyedbe, ami tulajdonképpen azon kívül, hogy kedves volt semmi mást nem tudott elmondani magáról. De legalább összespanoltam a litvánokkal, különösképpen az egyik lánnyal, akinek be nem állt a szája. Viszont legalább angolul be nem állt a szája, így végül is sikerült elbeszélgetnünk. Továbbá beszereztem némi instant salepet, hogy még nagyobb legyen a luxus a szobámban este. A kedves negyed után étterembe mentünk, ahol addig pakolták a tányérunkra a kaját, amíg a legkisebb jelét is adtuk az életnek. És amikor már azt hittük, hogy most már nyugton meghalhatunk, akkor jött a desszert és a tea. És persze újból bekapcsolt a fejemben a srác a "Fald fel Amerikát"-ból. Szóval lecsúszott minden.

Ezek után úgy gondolták, hogy elvinni minket bulizni jó ötlet. Én meg úgy gondoltam, hogy nem az. És tulajdonképpen egyes tanárok jobban élvezték mint mi. Szerencsére azért nem kellett hajnalig közösségi életet élnünk, nagyjából 11-re már a hotel szobámban voltam. Persze nem is én lettem volna, ha az egyetlen hotelben töltött éjszakámat nem kellett volna félig átdolgoznom. Így kettő után kezdtem el az alvást fontolgatni. Főztem teát, bekapcsoltam a tévét, elrendeztem a párnákat. Beállítottam a szundi funkciót az Al Jazeerára. A többire nem emlékszem. Ennyire kiütve még sosem aludtam. Reggel felkelve konstatáltam, hogy a villany ég, a tea pedig az éjjeli szekrényemen vár. Az első gondolatom az volt, hogy elloptak tőlem hat órát, mintha ott sem lett volna. Mennyivel szebb lett volna, ha felkelek háromszor-négyszer és mindig nyugtázhatom, hogy igen, egy meseszép hotelben vagyok. De hát ez van. Gyorsan még utoljára beugrottam a zuhany alá. Aztán nyomás egy biztosítós meetingre, ahol két fontos dolgot tudtam meg, egyrészt, hogy ha egy közeli családtagom meghal, akkor a biztosító ingyen elintézi, hogy ott lehessek a temetésen (good to know), másrészt ha ráülök a szemüvegemre (ami ugye nincsen), és az eltörik, viszont otthon van egy pótszemüvegem, akkor a biztosító állja a postaköltséget, hogy az otthoniak kitudják küldeni nekem. Hát nagyjából ez mind volt  a hasznos információ, de legalább megpróbálták feldobni, ilyen kis vicces szituációkkal. Ó, és kaptunk ajándékot is! Szép doboz formájút, mint a filmekben. Szerencsére a nagy része csak csomagolás, így van esélye, hogy befér a hazafelé tartó bőröndbe.
Elfogyasztottuk utolsó ebédünket, gyorsan körbefotóztuk a helyet, majd elköszöntünk ettől a gyönyörű hoteltől. A délutánt három pajtival töltöttük, akik tavaly végeztek Gerzében, és most ide járnak egyetemre, méghozzá matek, fizika, és biológia szakon. Iszonyú aranyosak voltak.
Aztán eljött az este, irány a busz pályaudvar. Allah bizonyára úgy gondolta, hogy még nem ért minket elég kultúrsokk, ugyanis amikor odaértünk a pályaudvarra, hatalmas ünneplés közepette találtuk magunkat. Kiderült, hogy aznap küldik a családok a fiaikat a kötelező katonai szolgálatra, ami itt hatalmas büszkeséggel tölti el a rokonságot. Iszonyatos embertömeg gyűlt össze, akik táncoltak, a vállukra vetették a legtöbbször zászlót köpenyként viselő ünnepeltet, vagy éppen a levegőbe dobálták őket. (Na szép-gondoltam-, még itt megölik őket.) Mert ahogy megtudtuk, előfordul, hogy elküldik a fiatal fiúkat, akiket aztán esetleg véletlenszerűen a kurdok által lakott "problémásabb" területekre vezényelnek, és onnan rendes kiképzés híján nem jönnek vissza. És ők még ünnepelnek. Persze azért van arra is példa, hogy valaki direkt felszed 10-20 plusz kilót, hogy alkalmatlanná váljon a besorozásra, és így megússza az egészet.
Akárhogy is, egy jó ideig nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy én hogyan viselkednék ebben a szituációban. Aztán pedig a kényelmetlenség miatt nem tudtam aludni, úgyhogy nem voltam éppen kipihent amikor reggel megérkeztünk Gerzébe. Mi sem bizonyítja jobban, hogy 11 órát aludtam egy huzamban és még azután is úgy éreztem, hogy egy pöppet fáradt vagyok.
Na de végre végére értem a sztorinak! De ahogy a közmondás is mondja, 22 két nap késés még bőven belefér... vagy valami ilyesmi. A lényeg, hogy rengeteg történet halmozódott fel az elmúlt három hétben, úgyhogy nézzetek vissza, mert nálatok talán a hó hullik, de nálam a posztok fognak záporozni! (Micsoda csattanó így hajnali háromkor, a pofám leszakad! Béke.)

Induljon a banzáj!

Komoly ember lettem.

A legkönnyebben megszerzett oklevelem. Mindössze egy hotelben kellett hozzá laknom.

Jó gyerek voltam az idén (is).

Oda-vissza, avagy hercegnőségem története (avagy a bejegyzés, ami sosem készül el)

Izgatottan szálltunk fel a buszra vasárnap (11.03.), éjfél előtt picivel. Tulajdonképpen borzasztóan boldog voltam, hogy leléphetek egy kicsit innen. Pihenni. (Jó vicc.) Elindultunk, és mivel csak félig volt a busz, keresztbe feküdhettem az első sorban, és premier plánban nézhettem az utat is, szóval minden zsír volt. Nagyjából hajnali fél négyig, amikor feltűnt, hogy indokolatlanul lassan megyünk, pedig még az út is egész jó állapotban volt. (Na nem mintha bármikor is zavarta volna a törököket a száguldozásban az út állapota, szélessége, vagy éppen iránya.) Amikor már éppen visszafeküdtem volna aludni, hirtelen egy sárga villanást láttam, majd egy tompa robbanást hallottam a busz hátuljából, és abban a pillanatban füst kezdett gomolyogni a motorból. A legelső, kissé kómás gondolatom az volt, hogy ránk lőttek, de ezt még annyira sem vettem komolyan, hogy felüljek. Mire valamennyire összeszedtem magam az utasok fele már bőven lerohant, én meg csak néztem, hogy mi van, mire meghallottam a mentorunkat: valami ég. Ez volt az a pillanat, amikor hirtelen nagyon valós lett minden, és csak annyit tudtam mondani, hogy "jajajajajaj", gyorsan megpróbáltam belebújni a cipőmbe, de nem ment, úgy hogy félig bent-félig kint lábbal, egy szál pólóban ugrottam le a buszról, miközben a fejemben az összes a témával kapcsolatos filmélményem ment, miszerint ami ég, az nagyon gyorsan robban is. Csak egy mondat ment a fejemben "Laura, ha a busz felrobban, légyszíves, ne legyél rajta!". Még az ajtóból visszanéztem kérdően egy pillanatra a táskámra, mintha tőle várnám, hogy mondja meg, hogy vigyem-e magammal. Útlevél, pénz, mittudomén. Á le van sz@rva. Ahogy leléptem a buszról, kint találtam magam a semmi közepén, az 5°C fokos éjszakában, a rengeteg csillag alatt. Nagyjából tíz másodperc kellett ahhoz, hogy realizáljuk a helyzet abszurditását, és hatalmas nevetésben törjünk ki. Elnevettünk volna akár hosszú percekig is, ha nem lett volna iszonyú hideg, úgyhogy vissza bandukoltam a buszra, de sokáig nem tudtam maradni, mert még mindig vágni lehetett a füstöt, és ráadásul ilyen alattomos, mérges füst volt, de legalább a kabátomat magamra vettem, mielőtt visszamentem senki-földjére. Szerencsére abból kifolyólag, hogy nagyjából az összes hosszútávú buszjárat éjszaka közlekedik, nem kellett sokáig várnunk, míg az egyik megszánt minket, és elvitt Ankarába.
Köszönhetően a kalandos útnak, reggel hatkor, amikor megérkeztünk, úgy járkáltam a busz pályaudvaron, mint valami élőhalott. Hál' Istennek nem tömegközlekedéssel kellett eljutnunk a hotelig, hanem taxival, az is fizetve volt előre. Amikor megálltunk a hotel előtt, azt hittük, hogy rossz helyen vagyunk. Ez az ötcsillagos csoda biztos nem lehet a miénk. Viszont az ajtó mellett lógó Comenius molinó elég meggyőzőnek tűnt, úgyhogy bementünk. A következő ámulat (azon kívül, hogy megtudtuk, hogy mindannyiunknak külön szobája lesz) rögtön a hotel halljába lépve fogadott. Úgy festett, mint egy középkori keleti palota. Piros bársonybútorok, festmények, csillárok, szobrok, és arany mindenütt. A mágnes kártyámat szorongatva léptem be a liftbe, ahol megbeszéltük ugyan, hogy mikor találkozunk a hotel éttermében, de a szobámban fogadó látvány annyira lenyűgözött, hogy abban a pillanatban elfelejtettem. Centiről centire felderítettem átmeneti birodalmam. A hatalmas királyi ágytól kezdve, a tévén, a teázó sarkon, a mini báron keresztül (!) egészen az olyan apróságokig, mint a fürdőszobában kihelyezett apróságok, vagy a hoteles papucs. (Amit természetesen becsórtam. Rossz vagyok.) Hamar hozzászoktam a hirtelen jött önállósághoz, és imádtam! A legnagyobb örömöm a fürdő szoba volt. A saját fürdőszobám! A saját fürdőszobám fürdőkáddal! Nincs sorban állás, nincs "siess már, mert rálépek a fejedre", nincs "ne ereszd már ennyit a vizet", és nincs vödörben fürdés! Miután letelefonáltam a recepcióra a wifi jelszóért, és kipakoltam a bőröndömből, szembe néztem a reggel legnagyobb dilemmájával: alvás, vagy fürdés? Persze aztán megfontoltan átgondoltam a dolgot, és úgy döntöttem, hogy az alvással túl gyorsan telik az idő, én pedig minden percet ki akarok itt élvezni, még ha ez azt is jelenti, hogy két napig nem alszom. (Akkor még nem tudtam, hogy mennyire igazam lesz.) Így tehát belefeküdtem a  kádba. Komolyan mondom, tíz évvel fiatalabban szálltam ki. Olyan tisztának éreztem magam, mint még soha. A reggeli is elég fajin volt, olyan svéd asztal, amilyet még a svédek sem láttak. Meg is beszéltük rögtön reggeli után, hogy akkor mi így itt maradnánk decemberig.
Aztán egy rövid meeting, konkrétan csak bemutatkoztunk és kaptunk ilyen szokásos meeting pakkot, azaz névkártyát, mappát, jegyzetfüzetet, tollakat, cukorkát. Valahogy mindig úgy feldobnak, ha ilyen apróságokat kapok.

Aztán tök érdekes volt... (PAM PAM PAM.)

FOLYT. KÖV.

A királyi ágyam :)

Hamar belaktam a lakosztályt...

Minibáááár!

Egy aprócska gondolat

Csak egy rövid félmondat erejére jelentkezem be, mert úgy éreztem, hogy ezt nem halogathatom holnapig (amikor is jön az ankarai bejegyzés). Ugyanis ma van az én János barátom szülinapja, úgyhogy Isten éltessen Törökországból! Nőjél nagyra!  :) 

Vicces, hogy nem nekem van szülinapom, de ma mégis ajándékot kaptam az otthoni angyalkáimtól. :) Hogy mit is, arról holnap bővebben. Nézzetek vissza, mert jön Ankara is, és rengeteg fényképem van! Poci a puszitokra!

Köztársaság napja 2.0

Megint megbizonyosodhattam róla, hogy ha valamit nagyon tudnak a törökök, az az ünneplés. Tegnap este sötétedés után összegyűltünk a sulinál, hogy még egyszer magukhoz vegyék a dobjaikat, és csatlakoztunk a főúton álldogáló már elég népes tömeghez. Aztán elindult a menet. Az embereknél fáklyák és zászlók voltak, kiabáltak, tapsoltak, "Atatürk katonái vagyunk"-skandálták. Olyan volt, mintha a július negyedikét mixelték volna a haloween-nel és mindezt egy valami ősi környezetbe tették volna. Komolyan mondom, olyan önfeledten örültek maguknak, mintha 10 perce kiáltották volna ki a köztársaságot, nem 90 éve.
Lesétáltunk a főtérre, ott még őrjöngtek egy kicsit, majd páran úgy gondoltuk, hogy egy kávézóban folytatjuk az estét, ahol két tökéletes állagú és ízű salepet sikerült innom, ami azért még itt is ritkaság! :)

Ó és ha valakit érdekelne, itt meg lehet kukkantani az iskola újságnak írt eddigi összefoglalómat az ittlétemről: http://poli.hu/wp/2013/10/29/a-legfrissebb-poligraf/ 

Az ÜNNEP (És nem csak a törököknek)

Ma, október 29., a Török Köztársaság kikiáltásának évfordulója van. Izgatottan keltem. De sokkal izgatottabb lettem, amikor a szokásos reggeli email-csekkolásomat végeztem. Először a tárgyat láttam meg: " Congratulation! You won the student short film competition // Invitation to Vienna". Aztán megnyitottam:

"Dear Laura Lukács, dear Luca Lukács,

I am pleased to inform you that your submission to the this human world Student Short Film Competition 2013 has won the third prize! BRING ME HOME was selected by the jury as one of the 5 best films of the competition with more than 60 films!

We congratulate you warmly and want to invite you (and an accompaning teacher or parent) to the award ceremony at the Vienna International Centre on 19.11.2013. There we will show your film with the other winning films and present you with you the prize. We have planned a nice program for your trip to Vienna, including an overnight stay in a hostel and meals from 18.11. to 19.11. with a cinema night, the awards ceremony and a guided tour though the UN city in Vienna.

Enclosed you will find information about the award ceremony and the visit to Vienna.

We ask that you please inform us until wednesday the 30.10. if possible how many people will come to Vienna.

Until the 4th of November please complete the enclosed form and send it back to schulfilmprojekt@thishumanworld.com Thank you very much.

We are looking forward to your visit!

Congratulations!

Best regards,

Annabel Müller"


Nem bírtam magammal. Muszáj volt elmondanom valakinek, úgyhogy reggeli 6:27-kor, az őszi szünet kellős közepén felébresztettem a húgom, hogy most azonnal hívjon fel! Gyorsan eldaráltam neki mindent, és ugráltam a szoba közepén. Pedig még csak időm sem volt átfutni mindent, amit küldtek. Ünnepségre mentünk. Igazi monumentális ünnepségre, ami ha bármelyik másnap történik, teljesen lenyűgözött volna, de ma nem. Mindenki összegyűlt a főtéren, volt dobolás, néptánc, beszédek, 20 ember méretű Atatürk-ös zászlók, minden ami kell! Elég sokat videóztam, úgy hogy majd inkább nézzétek meg, nem tudom olyan jól átadni.

Viszonylag hamar hazaértünk, én pedig belevetettem a csatolmányok tanulmányozásába. Kaptam programot, regisztrációs lapot, és rengeteg infót. Kiderült, hogy az ENSZ fizeti a kiutazást, a szállást,étkezést és a két napos programot, aminek keretében az ENSZ épületében is végigvezetnek. Azaz vezetnének, ha nem itt dekkolnék még akkor is. És furcsa, de egyáltalán nem szegte kedvemet, hogy nem lehetek ott az első díjátadómon, ahol mellesleg levetítik a nyertes filmeket, és miután a zsűri értékelte a filmeket egyesével, kiosszák a díjakat. Még így is teljesen izgatott vagyok. Percenként írok az otthoniaknak, akik majd mennek, hogy mit csináljanak, hogy vegyék fel az egészet, hogy így meg úgy... És persze mindig csak egyszavas választ kapok a több oldalas leveleimre. Tipikus. És a vicces az egészben, hogy rengeteg ember fogja látni a filmet szerte Európából, meg minden, és mégis akkor leszek a legizgatottabb, ha a Poli oldalán találkozok a saját nevemmel. Valahogy ez sokkal többet jelent. :) Itt elolvashatjátok, hogy mi szépet írtak rólam, és a filmet is megnézhetitek.

Journée française és hol szavazunk, hol sütögetünk

Hétfő. Egy egészen meglepően mozgalmas, és kicsit sem fáradt hétfő! Általában a végtelenségig húzom az ágyból kikelést, ma úgy gondoltam, hogy inkább megelőzöm az agyhalottságot, kikászálódtam, kinyitottam az A2-es angol könyvet és megoldottam néhány feladatot agy beindítónak. És bejött! Egész állónap franciát tanultam! A tankönyv első oldalától az utolsóig kiszótáraztam az összes szót, amit nem tudtam, így amikor haza megyek, igaz, hogy semmilyen mondatot nem tudok majd összerakni, mert persze a nyelvtant elfelejtettem/lemaradtam róla, viszont jó nagy szókinccsel a fejemben nem fogok tudni egy mondatot se, ami azért egy biztató állapot, valljuk be!

Egyetlen egy alkalommal szakítottam csak meg ezt a folyamatot, amikor elmentem szavazni! Bizony. Pénteken reggel kihirdették, hogy diákelnök választás lesz, gyorsan elő is állt 5 jelölt, bemutatkoztak, elmondtak pár mondatot. A nap folyamán végig járták az osztályokat, mindenhol beszédet tartva, majd a tanítás után egymásnak is kérdéseket tettek fel. Menő. Majd hétfőn eljött a nap! Felsorakoztunk a könyvtár előtti folyosón, kaptunk egy cetlit a jelöltek nevével és fényképével, ha sorra kerültél, bementél a könyvtárba, és odapecsételted az 'Evet' (Igen) szót a választottad rublikájába, összehajtottad, bedobtad a szavazatos dobozba, és aláírásoddal igazoltad, hogy szavaztál. Nagyon menő. Teljesen megfontolt állampolgárnak éreztem magam.
Délután sem unatkoztam, az angol tanárnő áthívott magához sütni-főzni. Azon felül, hogy megtanultam két isteni, és meglepően egyszerű finomságot (helva, simit), az egész estét volt szerencsém tényleg családias hangulatban tölteni, olyanokkal, akikkel tényleg tudtam beszélgetni. Még az elsős kislányuk is majdnem folyékonyan beszél angolul, és miután megnézte angolul az Aladdint, játszottunk. Órákig. A végén nem is akart hazaengedni. De megbeszéltük, hogy a jövő héten folytatjuk a kiképzésemet.

A "bárcsak fel se keltem volna ma" típusú napok (a múlt hétről)

Hm. Le akartam írni, hogy mostanában egyre többször megbánom, hogy felkelek. Otthon hagyom a pénztárcám. Egy percig sem tudok koncentrálni, csak a képek miatt nézegetem a francia könyvet. Még ki sem keltem igazán az ágyból, már szétesik a fejem a fájástól. Ezt meg is próbáltam elmagyarázni tegnap, amikor közölték, hogy esküvőre megyünk, a válasz csak annyi volt, hogy majd hajat mosok, ha hazajöttünk. Hát ilyen a mi kommunikációnk. (A sztori amúgy pozitív véget ért, lásd lejjebb.)

Le akartam írni, hogy bár néha megbánom, hogy felkeltem, mégis van, hogy apró dolgok eltudják ezt felejtetni, sőt feldobják az egész napom. Egy adag frissen mosott ruha, mikor már minden másod elfogyott. Kiderül, hogy megúszod az esküvőt, helyette két lányt fotózol a csodaszép őszi erdőben, ami az otthoni őszekre emlékeztet. (Képek hamarosan!) Ugyan itt olyan gyümölcsöket kóstolsz, amikhez foghatót még sose láttál, és bár ez egy kicsit beszűkült látásmód, de el se tudtad képzelni, hogy ez megtörténhet. És talán apró dolognak tűnhet, de a legnagyobb dolog amióta itt vagyok: kaptam egy hívást. Egy nem akármilyen hívást. Egy olyan hívást, ami annyi energiát adott, hogy szinte kedvem lenne egy egész hegyet arrébb hordani. :)

Le akartam írni, hogy noha a fent említett apróságok feledtetik, hogy nem akarok felkelni, a következő pár hét eseményei miatti izgalom miatt, sokszor lefeküdni sem szeretnék. November elsején telik le az első fele az itt létünknek. Ettől teljesen függetlenül indulunk ugyan vasárnap Ankarába, de azon szoktunk viccelődni, hogy ez a jutalom, amiért ilyen sokáig bírtuk. Igazság szerint nagyon izgatott vagyok! Vasárnap indulunk, szerdán jövünk vissza, és nagyon jó kis "nyaralásnak" ígérkezik. Mivel ez egy kötelező program, amit a Comenius iroda szervezett, mindent fizetnek, a hoteltől kezdve a kaján át, az útiköltségig, szóval tényleg nyaralunk! És alig, hogy hazajöttünk, november 10-én lesz Atatürk halálának évfordulója, ami hatalmas banzáj lesz! (Nem mellékesen ma pedig a Köztársaság Kikiáltásának napja van, ami szintén hatalmas banzáj, ám nekem más miatt ünnep a mai nap. Lásd: következő bejegyzések egyike!)

Le akartam írni.

Néhány gondolat a vacsorához

Vicces jelenet tárult volna az elé, aki nálunk jár ma vacsora időben. Ülünk négyen az apró asztal körül, egy nagy fém tálcáról esszük a rengeteg, mutatóujjnyi nagyságú kukoricalisztben megforgatott, majd kisütött halacskát. Ezek hárman úgy rágcsálják mellé a jalapeno-t, mintha sós mogyoró lenne, mellé egészben (!) rágcsálják a vöröshagymát, mint ahogy az ember az almát szokta. Persze nem kell engem sem félteni, gyorsan felveszem a helyi szokásokat... És ha ez még nem lenne elég, az egészet megszórják csilivel, amitől konkrétan lezsibbadt az arcom. Főleg ezek után mulatságos, hogy míg ők szépen gondosan kiszedik a gerincét a kis halacskának, én úgy, ahogy van becsúsztatom az arcomba, egészben. Mókás.

A vacsora végeztével visszavonulok, itt létem óta először tanuló-üzemmódba kapcsolok. A férfi az este hátralévő részében diót tör. Régebben nagypapa is mindig diót tört. Ez olyan téli rituálé volt.

(Folyt. köv.)

Négy nap: egy Samsun, hat esküvő

A mai poszthoz:

Csütörtökön Samsunban voltunk. 

Cirip-cirip.

Hát ezzel meg is vagyunk. További szép napot!

Na jó, szóval elmentünk csütörtökön Samsunba. Két órás út, szinte végig a tengerparton, szép, de Laura elalszik, reggel van. Megérkezünk, 543729834 órán át ruhát vásárolnak, Laura meg illedelmesen megy, mosolyog, "Igen, az nagyon jó", "Nem, ez nem igazán a te színed". Eltelik a fél nap, mire kitalálják, hogy nem mehetünk úgy haza, hogy ne kapjak valamit. Ennek a szerencsés egymásra találásnak az eredménye az alább található két gyöngyszem:

Ezek után napunkat lezárandó, ettünk. Ezt:

Szavak nem fejezik ki, hogy mit éreztem, amikor megláttam. Hát még amikor megemeltem. A "Kicsikébe", ahogy én hívom, valószínűleg belecsavartak egy egész csirkét, egy tál paradicsom levest, és egy adag salátát, súlyra pedig egy jól megtermett újszülötthöz tudnám hasonlítani. Nagyjából a háromnegyedénél kezdtem érezni, hogy baj lesz, de azt gondoltam, hogy én vagyok a srác a Fald fel Amerikát-ból és hogy az emberek majd üdvrivalgásban törnek ki, ha megeszem. A hazafelé út egy kéjutazás volt.

De az igazi agyrém péntekkel vette kezdetét. Megyünk esküvőre! Naivan még örülök is. A dolgok ott kezdenek amikor részletesen meghallgatom, hogy hogyan kell bekapcsolni a kamerát, felvételt indítani, zoomolni, aksit cserélni. Hiába bizonygatom (még a legnagyobb türelemmel), hogy tudom, már csináltam. Nem érdekli, folytatja. Mindenre ráakar venni, ami az elveimmel mélyen ütközik (Vakuhasználat éjjelnappalesőbenhóbanmindig, szaladgálás felvétel közben, képkivágás figyelmen kívül hagyása és még sorolhatnám.) A legbosszantóbb, hogy meg van győződve, hogy ezt így kell és nem hajlandó másokat meghallgatni. De legalább hamar lelép. Eltelik, kifáradok, de legalább vége. Nem megyünk haza. Mi?

Itt maradunk nyolcig (öt óra van), hogy ki tudjunk takarítani, és újból díszíteni az esti esküvőre. Na jó, akkor én most átúszom Ukrajnába. Levegő kifúj, beszív. Székeket díszítek tüllel. Megmentek egy kis gyereket a "hungarocellvirág megevése" általi haláltól. A mélyponthoz akkor érkezem, amikor egy hatalmas piros tüll masnival a fejemen, gombostűkkel a kezembe állítva, az asztalra dőlve éneklem az Afrika című felejthetetlen R-GO számot. Esti esküvő. Éjjel haza.

Szombat. Reggeli téma: -Ja, esküvő. Kettő, vagy nem, nem, három.

                     - Na, az zsír. Új rekord.

Előröl az egészet. Felüdülésként egy építész sráccal beszélgetek, aki folyékonyan beszél angolul! Csak megérte felkelni. Megnézek egy szertartást, a menyasszonyt Power Rangernek, keleti hercegnőnek öltöztetik, gyertyákkal körbe járják, és hennába ásott pénzt ültetnek a kezébe. Ez mondjuk fajin volt. Éjjel haza.

Vasárnap. Végre pihenünk! Jaa, hogy esküvő? Jaa, hogy másnap reggel kelni kell? Csináljuk! Két perc toporzékolás, nagy levegő, vállak hátra, fel a fej, let's kick some ass. Mert egy császárnénak illik fényes példát adni mindig.- szól a fejemben.

Hétfő. Szo-szó. Este sportolni megyünk, Laura fut. 5 teljes percen keresztül egyhuzamban! Aztán megint. És megint, és megint és megint. Hazaérve megindulva attól, hogy milyen egészségesek vagyunk, betolunk 4 zacskó chipset. De legalább másnap fáj mindenem. De tulajdonképpen boldogsággal tölt el, mert érzem, hogy csináltam valamit.

A hétvége mérlege: hat esküvő (összesen tehát eddig hét). Voltam csövi esküvőn, gazdag esküvőn, nagyi esküvőn, roma esküvőn, azeri esküvőn, kendős esküvőn, érdek házasság-esküvőn. Én vagyok az esküvők Gombóc Artúrja. 

Balról jobbra: Magos-rágcsás csomag a vendégeknek, kis csomag henna ajándékba, ajándék doboz rajta a dátummal és a szerelmesek nevével, benne öt szem csoki.

Rizs helyett pénzzel dobálták az ifjú párt. Mondjuk el tudom képzelni, hogy az több gazdagságot hoz a házhoz.

Családi banzáj

Ha tehetitek hallgassátok ezt teljes hangerőn, miközben olvassátok a bejegyzést, én már rongyosra hallgattam:

(Persze ha egy szobában vagytok -jó esetben- két rendszergazdával és egy szigorú-szemű (de roppant jószívű) informatika tanárral, akkor inkább ne próbáljátok ki!)  

Na szóval. Ma reggel kissé keserédesen ébredtem, ugyanis Alföldi Róberttel álmodtam (már a héten másodszor), nagyon kellemesen elbeszélgettünk, ezért kissé szomorú voltam, amikor felkeltem és tapasztaltam, hogy vége. De sokáig nem volt időm szomorkodni, mert elindultunk banzájolni. Nem mentünk sokáig (max. háromnegyed óra volt), de az alatt is sikerült olyan szinten felbosszantaniuk (csak hogy szalonképes maradjak), hogy jó nagy fejjel szálltam ki az autóból. Főként azzal, hogy megállás nélkül úgy viselkednek, mint a négyévesek (és itt most a szülőkre gondolok!), még hozzá abból is a nagyon ostoba fajta. Egyfolytában sikítoznak, állathangokat (és egyéb hangokat) adnak ki, és nem tudják felfogni, hogy külföldi vagyok, nem fogyatékos. És hozzá kell fűznöm, hogy én amúgy türelmes vagyok. Nagyon. De szerencsére nem beszélünk egy nyelvet, úgyhogy két mosoly között azért elmondom, hogy mi a véleményem.

Szóval el lehet képzelni, hogy teljesen szétfrusztráltan szálltam ki az autóból. Hát még amikor rájöttem, hogy az asszony családjának a partiján vagyunk, ami a család idiótábbik része. 

Úgy éreztem, hogy jobban nem is lóghatnék ki a társaságból, de szerencsére egy kis idő után előkerült a férfi fényképezőgépe, amit gyorsan a nyakamba akasztottam, és ez megoldott mindent. Az elején ugyan nagyon zavart, hogy mindig megpróbálta megmondani, hogy mit fotózzak, de ilyen teljesen nonszensz szinten, aztán szerencsére hagyta, hogy alkossak. És ha már itt tartunk, teljesen abszurd, hogy elvileg ő a hivatásos fotós, ellenben én mutattam meg neki, hogy létezik élet a "P" programon kívül is, és hogy a vaku használata nem annyira szerencsés, főleg, ha a fényviszonyok sem indokolják.

Na de a fotózás, a gyönyörű kilátás, a kívül-belül-mindenhol faház, és egy eszméletlenül édes kisbaba gyorsan feledtették, hogy én valaha is fel voltam húzva.

És volt még valami. A raki! A család férfi tagjai (és Laura) leültek rakizni! Na most annyit kell tudni a rakiról (azon kívül, hogy most ittam először), hogy 45% alkohol tartalma van, amitől annyira félnek, hogy fele-fele arányban vízzel hígítják, amitől az előbb még átlátszó ital fehérré változik! És ha még ez nem lenne elég dinnyét, és sajtokat esznek mellé, egyesek szerint, hogy ne rúgjanak be tőle, szerintem azért mert más különben nem lehet meginni. Az első két korty ugyanis még egész kellemes, aztán amikor rájössz, hogy még 2 deci van a poharadban ebből az ánizsos vízből, akkor megérted, hogy mire van a dinnye. De legalább jobb kedvem lett tőle. Persze ez nem az a jókedv, amire most mindenki gondol! Meg amitől ők is féltettek, és mondogatták, hogy lassan-lassan. Én meg csak annyit fűztem magamban hozzá: Ha te tudnád, amit én.
Hát nagyjából ennyi volt a mai nap, a haza fele út már sokkal nyugodtabb volt. Holnap pedig Samsunba (nagyváros kb. 200 km-re) megyünk! Majd mesélek! Addig is facebookon lessétek meg a mai nap képeit!

(Zs ügynök, a maga feladata beavatni J ügynököt! :) ) 

A török szappanoperákról általában

Elképzelem, hogy vannak akik a címet elolvasva, gyorsan kikapcsolták a gépüket és sírva kuporodtak össze a sarokban. Csak hogy tudjátok: átérzem a fájdalmatokat. A minap volt szerencsém több órás betekintést nyerni ezeknek a fent említett szörnyűségek világába, és úgy gondoltam, hogy ezt nem hagyhatom szó nélkül.

Következzen tehát egy lista azokról a dolgokról, amik nézhetetlenné teszik ezeket a "műveket" (a teljesség igénye nélkül):

• Esélyed sincs megkülönböztetni a férfi szereplőket a női szereplőktől.
• A fentihez hozzá járul, hogy mind a férfi, mind a női szereplők végig sírják az összes jelentet.
• A drámai pillanatokban (pl. halál eset), a szereplők megtoldják az alap sírást, az óvódásgyerek hisztije, a hányás, és a hisztérikus nevetés cseppet sem egészséges elegyéből született "drámai sírással".
• Az újszülöttek mindig lilás-szürkés-zöldes összefonnyadt műanyag patkányokként vannak ábrázolva. 
• A legközönségesebb helyszíneket (mint például egy füves rét) nem csak hogy a szereplők mögé, de alá (!) vetítik, így sikerülhet, hogy a szereplőknek soha nincs semmilyen árnyékuk. (Én megértem, hogy a büdzsé nem engedi, hogy a Central Parkban forgassanak, de nincs a közelben egy füves rét??)
• Adott esetben ha nem találják elég kielégítőnek a bevetített képet, igény szerint kiegészítik plusz elemekkel. Mint például egy erdei tisztást, egy bázi nagy beton falikúttal. De most komolyan, kinek tűnne fel? 

Ezeken még úgy kínosan elnevetgéltem magamban, egyre többször feltéve a "Mi a szar?" kérdést. Ekkor még nem számítottam arra, hogy minek leszek szemtanúja. A jelenet ami elérte, hogy kétségbe esetten előre-hátra ringassam magam, a következő volt: A helyszín egy kert. (Hátravetített természetesen.) Jó munkás emberek kantáros nadrágban. Na most az egy dolog, hogy a fákra zavarba ejtően rosszul oda photoshoppolták ugyanazt a sárga lámpát 13-szor. De afelett már végképp nem tudtam, hogy napirendre térni, hogy kinek jutott eszébe Tucc kekszeket oda photoshoppolni a veteményesbe, mondván, hogy 'nézd kekszek nőnek a földből!' Erre persze a lány le is hajol, felvesz egyet, és elkezdi majszolni. MI VAN???!

Ez a kép azt hiszem örökre beleégett a tudatomba. Azóta ezzel álmodom. Nem akarok többet Tucc kekszet látni.

A tékozló leány visszatér a világhálóra

Tudom, tudom rossz vagyok. De használható. (Bocs, muszáj volt.) Hagyom itt emberek tízeit senyvedni, elvéve életük egyetlen eseményét. Napok óta itt van megnyitva előttem a bejegyzés, és fogalmam sincs, hogy mit írjak. Mit mondjak el? Hogy hideg volt? Hogy már meleg van? Hogy hatórás Beethoven mixet hallgatok, hogy fókuszálni tudjak? Nem tudom mi az, amit megéri elmesélni, mi érdekes. Hogy elhatároztam, hogy lefutom a maratont? Hogy mogyoró paprikást ettem? Hogy tanárokkal voltam sörözni? Hogy ma reggel sült kolbászt ettem narancslekvárral reggelire? (És hogy háromszor leettem magam?) 

Hogy Bayram van?
(http://tedeinturkey.wordpress.com/2011/11/05/aldozati-unnep-az-iszlam-masik-nagy-unnepe/) Hogy végig jártuk ma a rokonságot? (Hogy előkerültek az édességek, és a pénztárcák?) Hogy este Sinopba megyünk valami banzájra? Hogy azt mondták, hogy 2-3 napig nem is jövünk haza? Hogy a mentor tanárunk felajánlotta, hogy megtanít török ételeket főzni? Vagy hogy isteni illatok jönnek a konyhából?
Hát nem tudom. Valahogy egyik sem hangzik túl fontosnak. És most lehettek csalódottak, hogy 11 nap után ennyivel jelentkezem. Igen, nézhetitek így is. De akár úgy is nézhetitek, hogy már 11 nappal kevesebb van ahhoz, hogy személyesen meséljem el, hogy mi történt.
Kezdjük tiszta lappal. Én pedig majd jelentkezem. Hamarosan.


Amit pedig most nem mondtam el, azt inkább megmutatom:

Velük játszottam

Jött egy nagy felhő és megette a várost

Sor(akozó)

Dáthásan

Az újonnan beköszöntő őszi hideg, illetve az ezzel párhuzamosan fellépő megfázás kicsit elvette a kedvem a bejelentkezéstől, de nem hagyom, hogy tovább sírjatok a képernyő előtt, amikor megnyitjátok az oldalt, és realizáljátok, hogy ma sincs új bejegyzés. (Lilla!)

Repkednek a napok, oda sem figyeltem, és már megint elment (szinte) egy hét. Tegnap tanultam egy török dalt (szöveget lásd lejjebb), cserébe én megtanítottam nekik az 'Indulj el egy úton' kezdetűt. Olyannyira fellelkesedtünk egymás nótáitól, hogy elhatároztuk, hogy jövő héten videóra vesszük őket. Majd ha kész lesz, mindenképpen elérhetővé teszem valamilyen formátumban.

Ami még az érdekességeket illeti, kaptam egy angol-török hasznos kifejezéseket tartalmazó kéziszótárat, szorgosan tanulmányozom, kijelölgetem az igazán hasznos mondatokat. A kedvenceim eddig: "Vetkőzzön le, legyen szíves!", és a "Ne, inkább maradjunk csak barátok!" Hiszem, hogy ezek még életet fognak menteni. Akárhogy is, a törökök nagy derűvel fogadják, ahogy szerencsétlenkedem a "Valószínűleg vihar lesz.", a "Milyen állapotok vannak az utakon?" és hasonló mondatok helyes kiejtésével.

Ma azt hiszem hivatalosan is megjött a hideg évszak, még a kabátomat is fel kellett vennem délután... Viszont a mai nap fun fact-je, hogy birtokba vettem egy helyi információs füzetet, amiből kiderült, hogy a környező dombok -amiket néhány száz méterre saccoltam-, 1200-1500-as HEGYek, már ki is néztem a legmagasabbat, amit nem titkoltan megpróbálok majd begyűjteni. 

Végezetül következzen néhány fotó:

Megfázás elleni túlélő csomag. (Az igazsághoz persze hozzá tartozik, hogy a teát meg kell szorozni néggyel.)

A török dal szövege

Az 'Indulj el egy úton' első versszakának fonetikus átirata. Így is felismerhető?

3 hét

Hétvége level: nagyon török

Nos pénteken folytatódott az unalom, de véget is ért! Egyetlen dolgot érdemes megemlíteni, az pedig az, hogy megadtam magam a két hetes nyomásnak, miszerint énekeljek már valamit az (éppen aktuális) osztálynak, úgyhogy ez került terítékre: 

Szombaton aztán beindult az élet, habár délelőtt még minden megszokottnak tűnt. Megtettük a szokásos rokonlátogatást Sinopba, miután a "gyerekemet" kitettük a hétvégi érettségi felkészítőjére, az anyját meg valahova máshova. Ketten maradtunk. Sinopból hazaérve elmentünk teázni, ahogy elég gyakran máskor is. Tea után elmentünk a tengerpartra, ahol teszteltem, hogy a kamerám tényleg vízálló-e és úgy néz ki, hogy igen. És jelentem Fekete-tengeres lettem! Kellemesen sós. Ésss ez után robbant a bomba! Esküvőre megyünk! A történetnek persze prózai oka van, ugyanis a gyerekem apja a helyi Csoncsi, úgyhogy munkaügyből látogatjuk az eseményt. Amit el lehet képzelni, de tényleg minden sablont, és sztereotípiát nyugodtan képzeljetek bele, úgy volt! Nagyjából délután 6-kor a menyasszony háza előtt kezdtünk, ahol zenészek és egy fiú hastáncos (aki nem mellesleg úgy rázta a csípőjét, hogy még én is megirigyeltem) csinálták a műsort, míg egy férfi Allah-os hímzett törölközőt osztott a népnek (azaz nekem is), amit vagy a kocsi visszapillantójára kötöttek, vagy a vállukra terítették. Amikor végre előjöttek a szerelmesek beültek a nagyon fajinul díszített autójukba és elkezdődött az esküvői menet, ami egy elég puccos, tenger panorámás hotelben végződött, ahol kezdetét vette a lagzi. És bár először csak az esküvői hangszer őrző voltam, meglepetésemre én lettem az egyik operatőr! Aztán amikor lemerült az aksi (jó 3 óra után), akkor átavanzsáltam fotóssá, ami már egy fokkal stresszesebb meló volt. Na de azért nem nagyon értünk rá stresszelni, mert minket is rendesen etettek, és legfőképp itattak! A "szertartás" annyi volt, hogy elmondták, hogy "Akarom", azt folytatták a táncot. Ami még érdekes volt az már a vége felé, olyan 10 táján a pár egy-egy selyem sálat vett a nyakába, a rokonok meg felsorakoztak, és készpénzt és színarany érméket aggasztottak rájuk. Ezek után nem sokkal pedig meglepő módon vége is lett (nagyjából 11 után). Ami még megemlítendő, hogy mindkét örömapától kaptunk egy kis pénzt (még egy fiatal srác volt rajtam kívül, ő végig fotózott), és bár először még tiltakoztam volna, másodjára már jól alkalmaztam a "ne mondj nemet egy töröknek" stratégiát. Ezek után, mint akik jól végezték dolgukat, még beültünk egy teára a városban, úgyhogy 1 óra körül keveredtünk haza, semmi másra nem volt erőm, csak hogy beájuljak az ágyba, egy széles mosollyal az arcomon.

Ezek után a vasárnap már elég csendesen telt, mindössze a reggelit (délután egykor) tudnám említeni, ugyanis az asszony nem került haza tegnap, úgyhogy házon kívül reggeliztünk. Na most ez is a szokásos mindent bele török reggeli volt, csakhogy eddig a "mindent" az asztalra pakolták, én meg vettem belőle egy-két dolgot. Most viszont minden a tányéromon volt, az ötféle zöldségen keresztül a nyolcféle feltéten át a lágy tojásig minden, én meg mint igazi eminens próbáltam mindent eltüntetni, egész jó sikerrel. Hogy a nap többi része hova lett, azt nem tudom. 

Csöndes Csütörtök

Nagyjából azt tudnám elmondani, mint tegnap. Annyi szabadidőm volt ma, hogy elolvastam a Bánk Bánt, csak úgy viccből, úgyhogy egyel kevesebb van a listán. Délután pedig túrát tervezgettem a Tátrába.
Nem rég jöttünk haza az önkormányzat által működtetett stúdióból. Igazi stúdió volt, hangszerekkel, keverőpulttal, mikrofonnal, és stúdió illattal! Ádám jammelgetett, mire bejött egy srác, először csak hallgatta, aztán leült a dobokhoz, és elkezdett rájátszani arra, amit Ádám játszott. És klappoltak. És a semmiből zenét csináltak. Azt hiszem bejáró vendég leszek.
Tudom, hogy nem sok, de tényleg ennyi volt a mai nap. És holnap már megint péntek, el sem hiszem!

Szokványos szerda

Ma teljességgel eseménytelen napom volt, leszámítva, hogy sikerült beégnem egy emeletes törtekkel való kivonásban. Elkezdtem megoldani, aztán mikor már 3 perce ültem felette, odajött a srác, hogy hagy oldja meg. Megoldotta egy perc alatt. Persze aztán az ő módszerével megoldottam a saját gondolatmenetemet szintén egy perc alatt. A válasz csak annyi volt, hogy még tanulnom kell. Ja és a sztorihoz hozzá tartozik, itt tilos számológépet használniuk, úgyhogy mindezt fejből szülte ki. De, ma másztam fára! És király volt! Energiáim lekötése érdekében pedig neki estem a kötelező olvasmányok listájának (nagyjából 32 mű).  Szóval el vagyok, mint a befőtt.
És szeretném megragadni az alkalmat, hogy a médián keresztül üdvözöljem két legnagyobb rajongómat, a nagyikámat, és az uncsitesómat, aki egy csöves. Csókollak titeket!

Az afgánok, a tanzán, meg a künefe

Azt hiszem a mai program magasan üti az eddigieket. Ugyanis ma bementünk Sinopba, hogy elintézzük a tartózkodási engedélyt. Szeretem az ilyen hosszúságú utakat, tökéletesek arra, hogy az ember a tájat bámulva mélyre merüljön a gondolataiban. Én pedig olyan mélyre merültem, mint a Marianna-árok. (Bájdövéj a Sinopba vezető úton időről-időre szemezek egy táblával, ami azt mutatja, hogy Lala (város) arra. Nem tudom, hogy meddig bírom ki, hogy ne fotózzam le.) Szóval megérkeztünk a rendőrségre, mondták, hogy üljünk le, mert van előttünk egy 15 fős afgán család, akik letelepedési engedélyért jöttek. És tényleg volt előttünk egy 15 fős afgán család, akik letelepedési engedélyért jöttek. És a tizenötből nyolc négy éven aluli volt. Szóval ültünk, és tulajdonképpen az afgánokhoz, meg az előttük lévő tanzán nőhöz képest (aki ide házasodott, és a kis babájának csináltatott útlevelet), mi nem is keltettünk feltűnést. Aztán végül kiderült, hogy senki nem nagyon tudja, hogy hogy kéne tartózkodási engedélyt adni, ezért haza küldtek, hogy majd jöjjünk vissza, amikor kiderítették. De itt még nem ért véget a sztori, ugyanis kiderült, hogy az angol tanárnő kocsiját meg kell nézetni, úgyhogy kirakott minket a városban, hogy járkáljunk, és majd felvesz, hogyha végzett. Járkáltunk is jó gyerek módjára, de egyszer csak leszakadt a vihar, úgyhogy behúzódtunk, és én magamba toltam egy künefét, ami a konyhaművészet egyik legnagyobb csodája! Aztán egy kis idő után felvett minket, és sűrű bocsánatkérések közepette elmondta, hogy a férje megígérte, hogy elvisz minket vacsorázni, mert tulajdonképpen miatta volt az összes cécó. Nem mondtam neki, hogy mennyire örülök, hogy így alakult, és ezt még a dupla tesi sem tudta elrontani, sőt.

Én meg a simitek az Everest alaptáborában

Azt hiszem új rekordot sikerült beállítanom fáradtságban. Konkrétan azért kellett küzdenem, hogy nyitva maradjanak a szemeim. Szerencsére pont ma úgy gondolták, hogy az ebédszünetben autóval hazajövünk, így egy gyors ebéd után lefeküdtem aludni egy félórát, így a délutáni órákat már kitudtam húzni valahogy. Teljesen úgy éreztem magam, mint a hegymászó, aki még nem tudott akklimatizálódni és érzi magán a hegyibetegség kellemetlen tüneteit. És ha nem tudnám, hogy alig vagyunk a tengerszint felett, el is hinném, hogy ez a helyzet. Na most az egy dolog, hogy a gondolataim az Everesten járnak, és például álterhességről is hallottam már, dehogy valaki álhegyibeteg arról nem. Még a könyvemet is befejeztem. De jó hír, hogy két simitet is toltam ma! (Kellett az energia.) Este közös tévézést csaptunk, még egy sört is a kezembe adtak. Ami vicces a török adásokkal kapcsolatban, hogy elhomályosítják, ha valaki feltehetően alkoholt iszik, mert azértmárnehogymárkéremszépen. Szóval adják a borzasztó szappanoperákat kisatírozott kezű emberekkel. Cuki. Viszont, kiírják a képernyő alján, hogy hány perc van még a reklámból. Ami tök jó. Hát, ennyi voltam.

Hallgassatok Beatles-t, mert az szebbé teszi az életet! :)

Eight days a week

Hosszú csend volt, tudom, csak hát kicsit leültek itt a dolgok, én meg egyfolytában fáradt vagyok, úgyhogy vagy alszom, vagy teljesen máshol jár az agyam. Ha sorba kéne venni a dolgokat, akkor nagyjából az esetlegesen felszedett kilók leadásán, koreográfiákon, és a következő utazásaim megtervezésén gondolkodok a legtöbbet. Szeretek a saját kis buborék világomban elleni, persze csak akkor, amikor egyedül vagyok, mert ha nem, akkor természetesen elmerülök a társasági életben. Ami az itteni dolgokat illeti, voltunk a rendőrségen, ahol egy kifejezetten kedvesnek tűnő fegyveres katona őrizte a házat, a többi kormányépület előtt sokkal komorabbak szoktak lenni. Szóval bementünk, mondtuk, hogy tartózkodási engedély kéne, és úgy mellékesen megjegyeztük, hogy ja, amúgy a vízumunk egy héttel hamarabb lejár, mint a tervezett hazautazás. A tartózkodási engedélyért Sinopba irányítottak minket, a vízumról meg csak annyit mondtak, hogy a lejárta után 15 napunk van elhagyni az országot, és mivel diákok vagyunk, nem fognak szórakozni velünk. Remélem ezt a reptéren is így gondolják majd.
Nagyjából ennyi, amiről betudok számolni, járatom az agyam egyfolytában, hogy ne tompuljak el, ami legtöbbször ilyen vicces kis játékokban jelentkezik. Mint köztudott a pillanat töredéke alatt eldöntjük egy emberről, hogy szimpatikus-e vagy nem. És ezt általában az befolyásolja, hogy a vonásai olyan ismerőseinkre hasonlítanak akikhez pozitív, vagy negatív emlékek kötnek. Persze ez általában nem tudatos hadművelet, ez az az érzés, amikor nem tudom megmondani, hogy miért, látszólag semmi nem indokolja, de valamiért egyes emberek nem szimpatikusak, vagy éppenséggel szimpatikusabbak, mint a többiek. Viszont híresen nagyszerű arcmemóriám, és az a tudatosság, amivel a minden napjaimat élem, lehetővé teszik, hogy főleg amikor rengeteg új emberrel találkozom, azzal szórakoztassam magam, hogy megpróbáljam kitalálni, hogy az az ember pontosan kinek a vonásait hordja magán, és emiatt pozitívan vagy negatívan ítélem meg. Hát igen, így szórakozik egy gyík. És ha valakinek nem lenne elég terápiás az itt tartózkodásom, az szánjon 10 másodpercet arra, hogy felelevenítse, hogy mennyire utálom a változásokat, és hogy mennyire szeretek előre megtervezni mindent. Na most a helyiek tesznek azért, hogy feladjam ezeket a hülye szokásokat, ugyanis főleg nyelvi nehézségek miatt, olyan hogy előre tervezés nincsen. Ha beszólnak a szobába, hogy Laurs, come on, we're going somewhere (igen így hívnak, és szerintem tök cuki), akkor menni kell, és benyomni az újratervezést. Ráadásul holnap új órarendet is kapunk. De azt kell mondjam, hogy figyelemreméltó eredményeket érek el! A legkevésbé sem érdekel, hogy nem tudom, hogy mi fog történni tíz perc múlva. Hagyom, hogy sodorjon az ár. Na de elég ennyi rólam, remélhetőleg holnap már érdekfeszítőbb dolgokról tudok beszámolni. És bár azt nem tudom, hogy tíz perc múlva mi lesz, de azt tudom, hogy holnap a suliban az első dolgom az lesz, hogy betoljak egy simitet, mert egész hétvégén ez járt a fejemben! Na jó éjt!

Név nélkül

09.18. szerda
A kissé monotonná váló helyzetben (angol órák, török órák, angol órák, török órák, majd angol órák..), kész felüdülés volt a mai nap! Már elmondhatatlanul hiányzott a zene, és ma végre két zene óránk is volt. Illetve ma volt, hogy jobban kimozdultunk az eddigi osztályunkból, így már nagyjából az összes osztállyal volt óránk, és mindenhol hatalmas szenzációnak számítunk, különösen a kisebbek között. Előfordul, hogy miközben bámulom a táblát (általában a leghátsó padból), azt veszem észre, hogy az első padból a lánykák percek óta engem néznek, és mosolyognak. És mindent tudni akarnak, és megcsodálják a magyar nyelvű könyvemet. A szünetben teljesen ismeretlen arcok odajönnek, köszönnek, és mire feleszmélek, már 10 lány áll körbe, és kérdezgetnek. Bevallom őszintén, még sosem akarták tőlem 14 éves lányok megtudni, hogy a Fenerbahce-t vagy a Galatasaray-t szeretem, és persze nincs jó válasz, mindig heves vita alakul ki, hogy kinek is kéne szurkolnom. Azt hiszem sosem voltam ilyen népszerű életemben, és valószínűleg nem is leszek.
De a tanárok is hasonlóan édesek, mindig meghívnak teára, meg csokira, meg ilyesmire, egyikőjük még magához is meghívott, ahol a zenekarukkal fognak próbálni.
Iskola után találkoztam egy bácsival aki már 102 éves, és azt leszámítva, hogy olyan süket, mint Fásy Zsülike, semmi baja. Egy másik bácsinak pedig a kutyáját hívták Magyarnak. Szóval ez a bácsik napja volt. Ja és ennek a gyönyörűségnek a napja, amit angol órán mutattak, és azt hiszem soha nem leszek olyan szerencsés, hogy elfelejtsem...(Megtekintés CSAK saját felelősségre!)

09.19. csütörtök
Ez volt az eddig leghosszabb, és legfárasztóbb napom. És a sors fintora, hogy valószínűleg ezen a napon csináltam a legkevesebb dolgot, és pont ez fárasztott ki... Kezdődött egy dupla matekkal, amiből ugyan egy szót sem értettem, de azért igyekeztem megérteni, csak hát az iskola udvaron szaladgáló csirkék jobban lekötötték a figyelmem. Viszont ezzel egy időben ráébredtem, hogy nekem semmi közöm a matekhoz, és hogy csúnyán meg fognak húzni januárban az osztályzó vizsgán, szóval jobb lenne, ha már most elkezdenék lelkileg felkészülni erre. Holnaptól tanulok. Na de a matek óra után kezdődött csak a móka. Egy ijesztőnek tűnő dupla tesivel, de kiderült, hogy a végzősök a tesi alól is fel vannak mentve, az osztály nagy része a sorakozó után fogta magát és bement tanulni az érettségire. És az is kiderült, hogy ha esik az eső, vagy túl hideg van, akkor nem tartanak tesi órát, mert nincs termük, kint viszont csak az év kis részében tudnak lenni. Az ezután következő 3 tanóra alatt 2,5-ben nem volt tanár, megint időtöltés volt, amiből már nagyon elegem volt, mert nagyon lassan ment az idő, és már kb kiolvastam a 400 oldalas könyvemet. Szóval utána nem tudom majd mit csinálok. Viszont vége lett a napnak szerencsére. És holnap megyünk a rendőrkapitányságra, tartózkodási engedélyért. Drukkoljatok.

Iskolába járunk, vagy mi

Évnyitó. Igazi szenvedős, hosszú, napon állós. Természetesen az igazgató kihív az egész iskola elé. Még szerencse, hogy nem kínos. Túlzottan az órák alatt sem javul a helyzet, úgy tűnik, hogy azért járnak iskolába, mert éppen nincs jobb dolguk. Elég szabadon van értelmezve nagyjából minden. Az órák elvileg 40 percesek, 15 perces szünetekkel, és másfél órás ebédszünettel. Csak hogy a tanárok általában csengetés után 10 perccel jönnek be, és 5 perccel hamarabb befejezik. Ezért az az érzése az embernek, hogy a hosszú szüneteket néha-néha megszakítják órákkal. És ha meg óra van, akkor is nagyjából azt csinálsz, amit akarsz; beszélsz (ordibálsz), járkálsz, eszel-iszol, alszol, olvasol, ami jól esik. Én általában a tengert bámulom, ugyanis, ahogy a várost is, a sulit is három oldalról hegyek, egy oldalról tenger veszi körül. Perfection. A sok török hablaty után az angol óra kész felüdülés, tegnap például jól meg is tanultuk a present simple-t. Meg kaptunk valami társadalom tudományos könyvet, amiben Donald kacsa paradicsommal dobálja Hitlert. Yeeey. (Ez nem angolon volt, hanem a tankönyv csomag megkapásakor, amiben mellesleg volt egy levél a minisztertől, amit legalább olyan hévvel téptek szét, mintha csak a mi Viktorunk írta volna. "Hate, hate!"- magyarázták.)

A mai nap csodája is az angol óra volt (amiből 4 is jutott). Néztünk egy rajzfilmet, amiben az amerikai elnök házat vesz, a kb. 19. századi Európában, amikor a tulajdonos szól neki (természetesen az eladás után), hogy ne költözzön be, mert szellemek vannak. Mire az amerikai csak annyit mond, hogy náluk mindent meg lehet venni pénzzel, szóval ha az európaiaknak lehet szellemük, akkor nekik is kell, és beköltöznek. Egy becsapó villám miatt elájul a házvezetőnő, mire a first lady el kezd kiáltozni, hogy mit kell csinálni, ha valaki elájul. Mire a miniszter annyit mond, hogy nem tudja, de majd levonják a fizetéséből.
Én voltam az egyetlen, aki hangosan nevetett.

5 day is gone, 98 to go

Nagyon mozgalmas napunk volt! Reggeli után az anyuka úgy gondolta, hogy megtanít hastáncolni, felcsavarta a hangerőt, meg a rázókendőjét, és elkezdte rázni. Mondanom sem kell, meglepődött, amikor a rázókendőt átadva azt tapasztalta, hogy én is tudok táncolni. Azt hiszem végre megértettük egymást, és lassan már az sem zavar, hogy teljesen bolond. Látjátok feleim, a táncnak (és a gondolatnak) ereje van! Ezután megnéztük az új házunkat, ami elég jónak tűnik, tengerre néz, sőt, szinte a tengerparton van. Megmutatták a szobámat is, ami kicsit ugyan kicsi, és nem is a tengerre néz, de van saját terasza, ahonnan látni a tengert. És azt mondták, hogy kiütnek pár falat, beüvegezik a teraszt, és minden zsír lesz. Remélem tudják, hogy decemberben haza megyek. Szóval minden nagyon fajin a házzal, kivéve, hogy a falakon kívül semmi nincs meg belőle. Ennek ellenére bizonygatják, hogy 10 napon belül kész lesz, és be lehet költözni. Insallah.
Délután fogtuk magunkat és elvittünk egy bázi nagy Apple monitort egy kis Istenháta mögötti hegyi falucskába, ahova szinte út sem vezetett fel. Hogy kicsit autentikusabb legyen a szituáció, azonnal ráültettek egy szamár hátára. Amikor teljesen kiszamaragoltam magam, elkezdtünk játékfegyverrel lövöldözni, majd bevittek a helyi mecsetbe, ahol elég liberálisak lehetnek, mert nem csak hogy nő létünkre fedetlenül szaladgálhattunk bent, de még az imam ruháját, meg kalapját is rám adták, amiben biztos vagyok, hogy nem sokaknak adatik meg. Ja, ami azt illeti ma 23°C volt, de jövőhétre 27°C-t is mondanak, és az előrejelzés szerint a következő három hétben nem megy 20°C alá a hőmérséklet, úgyhogy kitart még a nyár.
És holnap már megyek iskolába is! Iyi geceler!

Apró reggeli szösszenet

Épp most ettem bundás kenyeret késsel, villával, miközben macskák ugráltak fel a (az első emeleten lévő) konyha ablakba. Kb. úgy kell elképzelni, mint amikor a madár nekirepül az ablaknak, csak oda nézel, és egy macska néz vissza. Ezek meg jókedvükben sikítozni, kiabálnak, én meg nevetek, és azt mondogatom magamban, hogy "hát ti teljesen bolondok vagytok". Ja, sztorihoz hozzá tartozik, hogy mindez délután egykor zajlott le, ugyanis 11-ig fel se kelt senki. Hát ilyen egy reggeli nálunk. Ez a bazi nagy görög lagzi török változata. Komolyan.

És nem tudom említés nélkül hagyni, hogy az apuka telefonja így cseng:

Jó reggelt!

Aklimatizálódunk

Na kérem szépen, tegnap leültünk teázni a fél tanári karral, meg a családjaikkal, meg a mi családjainkkal, és átbeszéltünk mindent az egyenruhától kezdve, az órákon át, a költözésig, ugyanis kiderült, hogy két hét múlva át költözünk egy nagyobb házba. Aminek tulajdonképpen örülök, habár ez a ház is nagyon otthonos, csak hát a vezetékes vízzel, meg a fürdéssel vannak kisebb problémák, de még szerencse, hogy nem vagyok egy kényes európai lány. Köszi Nomád tábor!
Időről időre megszólal a hangosbemondó a városban, kicsit olyan, mint az Éhezők Viadala, de nekem csak egyszer szerepel a nevem, szóval no para.

Gerze

Na egy hosszú, és nem túl komfortos busz út után reggel 7:30-kor megérkeztünk. Ami még Isztambult illeti, nagyon elégedett vagyok magammal, mert egy rakat ajándékot vettem. Na de vissza Gerzéhez. Másodszorra már nem volt olyan sokkoló, mint először, de azért akármennyire is doppingoltam magam pozitív gondolkodással, volt egy pillanat reggel, amikor arra gondoltam, hogy "Mi a szart keresek itt?". De ennek nyilván az volt az oka, hogy nem aludtam éjjel, mert 4 óra alvás után kb. délben felébredve már sokkal jobbak láttam a helyzetemet. A ház akkora, mint egy kis cipős doboz, de van külön szobám, ami megkönnyebbülés, mert legalább félre lehet vonulni. Már be is rendezgettem. Ami a családot illeti, az anyukának nem hogy a négy, de még a két kereke sincs kint, de ő ennek roppant módon örül. Az apuka édes, már azt hiszi, hogy az ő gyereke vagyok. Délután bemutatott egy Husszein nevű csávónak, szóval minden rendben lesz. Amúgy egész délután az Ádám srácának a könyvesboltja előtt ültünk a tengerparton, néztük a hegyeket, napoztunk, szőlőt ettünk, szóval nyaralunk.

Ja! Ha valakinek kellene a címem: Hamidiye mahallesi, Hal caddesi 81., GERZE/SINOP 57600, Turkey, Asia

ÓóÓó Isztambul

Nyakunkba vettük a lábunk, meg a várost, meg mindent és elindultunk karácsonyi ajándékot vásárolni. És azt kell, hogy mondjam, hogy nem reménytelen a helyzet. Találtam egy teljesen wétéef boltot teljesen wétéef predátor-mikulás-alien gyűrűkkel, úgyhogy boldog vagyok. Viszont olyan hőség van, hogy csak egy kiadós délutáni alvás után tudtunk újból felkerekedni. Valami kóreai világtalálkozó van, de frankón, úgyhogy mindenhol kóreaiak vannak.
Sajnos holnap már indulunk tovább, pedig eltudnék még lenni itt. Folyt. köv.

Törökország 2.0

Aki most kapcsolódna be, az előző rész tartalmából: Laura. Törökország. 3 hónap.
Szóval megint beindul itt az élet, és lehet "kukkolni".
Kicsit édesen, kicsit savanyún, de itt vagyunk, megint. Persze nehéz nem savanyúan eljönni egy olyan helyről, ahol a fél tanárikar odajön hozzád a folyosón egy puszira és/vagy ölelésre, hogy sok szerencsét kívánjanak, és a még recepción is úgy köszönnek el tőled, hogy 'Jó utat!'. Szóval ezek után örüljél, hogy ott hagyod őket. Hát nem tudsz.
Na de repülhetsz, és repülni jó, főleg, ha nem szarsz már be minden egyes széllökéstől. Igen, igen, felnőttél. Tulajdonképpen rájössz, hogy repülni hatalmas feeling, egyszerre érzed magad időutazónak, világjárónak és iszonyatosan befolyásos és fontos embernek. És ha valaha is kételkedtél volna a borús-viharos idő értelmében; van neki! Felhőkben repülni csodálatos! Eszedbe jut, hogy mennyire bajban voltál az aznapi multikulti órán, hiszen akár mennyire is próbáltál előkaparni egy csodát a közelmúltadból, egyet se találtál amire azt mondtad volna, hogy igazán csodás csoda, már már meg is ingtál. És tessék. Itt van előtted. Sűrű, puha, fehéren áramló csodák. Karnyújtásnyira lebegnek, miközben a hold átragyog rajta. És amikor berepülsz egy nagyba, a végeláthatatlan fehérség nem olyan látványos, de amikor itt-ott felszakad, és felsejlik mögötte a kékség, na az csoda. És amikor a lemenő nap a sárga minden árnyalatára festi az egész eget, és szinte azt hiszed, hogy egy giccses romantikus amerikai filmben vagy, na az csoda. Mindig elgondolkodsz rajta amikor repülsz, hogy oké, itt vagy az ismeretlenben, ebből a szögből nem sokat látni amit látsz, de hol Szent Péter kecója? Mert mintha azt mondták volna, hogy erre felé vett telket. És akkor bekebelez a nagy fehérség, és ámulsz, aztán megráz a repülő, és arra gondolsz, hogy milyen ironikus lenne egy ilyen gyönyörű felhő miatt lezuhanni. Aztán besötétedik, és nem látsz, csak sejtesz. De amikor Isztambulra szállsz le az olyan, mintha egy világító lávafolyóra szállnál le az éjszaka közepén. Természetesen ilyenkorra már vörösen izzik a hold sarló, ahogy ezt egy rendes török holdnak kell. És a repcsis kaja? Na az zsír volt.
Élvezed még egy kicsit, hogy nem rettenetes villamossal, hanem kényelmes taxival mész tovább, de igazából csak egyet szeretnél már. Aludni.

Hvaralunk

Horvátországban jártam nem rég :)
http://www.youtube.com/watch?v=JieZIc_JJ1A

http://www.youtube.com/watch?v=F-yiPneLjsE

Élet Gerzében, Kappadókia, Back in Isztambul

Élet Gerzében
Szóval megérkeztünk Gerzébe. Szinte alig ért be a busz a városkába, mire Fanni
felkiálltott: -Nézd itt fogsz lakni három hónapig! (Mivel út közben kiderült, hogy találtak
egy családot, akik örökbe fogadnának.) Ez a mondat a következő két napban meghatározta az
általános közérzetemet. Egyrészt azért, mert a városka teljesen más mint amire számítottam,
másrészt meg azért, mert akkor vált nagyon valóságossá, hogy mire is vállalkoztam. A város
maga olyan, mint egy szellem város, a házak többsége félbe van hagyva, és van egy olyan
érzésem, hogy nem is fogják befejezni soha. A mi panelünknek például nincsen bejárati
ajtaja, egyből a lépcsőházban vagyunk. A lépcsőn, korláton 5 kiló por és homok, a
lépcsőfordulóban nyitott cementes zsák. Igazából ezért is lepett meg, hogy belépve a
lakásba teljes luxus fogadott. Minden csillog, modern, letisztult, teljesen európai lakás
feelingje van. A család. Senki nem beszél egy szót se angolul, a mama egész nap otthon van
(a nők általában nem dolgoznak), a papa sose. Van egy húga, meg egy öccse, szegény kisfiú
elég debil, de valószínüleg én is az lennék, ha egész nap a Thomas, a gőzmozdonyt nézném.
Délután elvittek minket Sinopba, a közeli akár városnak is nevezhető valamibe. Na most a
tömegközlekedésről is érdemes egy szót szólni, ugyanis úgy sikerült összehoznunk a
buszozást, hogy Ipek odament a buszoshoz, azt mondta, hogy kéne egy kisbusz Sinopba,
szereztek egyet, oszt megtöltöttük emberrel. Megállók azok nincsenek, lestoppolni lehet a
buszt. Félelmetes, hogy egy kis autentikus török zenére hogy átértelmeződik a táj. Így már
egészen laza érzés volt a lepukkant telepek között autókázni. Sinop arról híres, hogy itt
volt Diogenész meg a hordója. Ittunk kiwi teát, és !! láttunk delfint!! Szóval ennyi
volt a nap.

A hétfőn a suliba mentünk, az udvaron az igazgató beszéde után a diákok elénekelték a
himnuszt, majd befele menet egy úttal a mobiljukat leadták a bejáratnál. Atatürk.
Mindenhol. Atatürk  csávó volt, aki megalapította a modern Törökországot, és egyszerűen
imádják! Isztambulban is sok helyen kinn volt, de Gerzéhez képest az semmi! Atatürk az
utcán, a tanteremben (mint nálunk a falióra), az előadó teremben hat is volt, az első
olvasó könyvben kisgyerekeket ment, és !! ami elképesztő, hogy az egyik srácnak Atatürk
volt a háttérképe a telefonján! A nap többi részét falfestéssel töltöttük, ami közben
először tudtam kikapcsolódni mióta ott voltunk. Valahogy annyira sikerült kizárni a
világot, hogy elfestegettem volna ott egész nap.

Kedden a rossz idő ellenére elmentünk az Erfelek vízesésekhez. Nagyon-nagyon szép volt,
másztunk, énekeltünk, fotóztunk, a Panni a végén még hopponált is :)

Ilyen a vízesés

Ilyen, ha a vízesést eltakarja a nagy fejünk

Ilyen, ha a nagy fejünket két debil takarja el

Abszolút!

Álmosvölgy :)

Az utolsó két Gerzében töltött napunk nem volt túl esemény dús, a hangulatom hullámzott,
mint a tenger, befejeztük a falfestményünket, és minden este partyztunk, természetesen.
Félelmetes, hogy milyen hangulatot tudnak csinálni a törökök! Legyen szó Gangman style-ról,
vagy autentikus török zenéről, egyszerűen ha elkezdenek táncolni, akkor ott kő kövön nem
marad. Persze nagyon kedvesek is emellé, végtelenül büszkék a híres vendégszeretetükre, és
könnyen teremtenek kapcsolatokat. (Ebből persze lettek is sztorik rendesen, de sss!)
Hip-hop eljött a csütörtök este, amikor is elbúcsúztunk az ottaniaktól, és felszálltunk a
buszra, hogy 8-9 órával később megérkezzünk Kappadókiába. Nem tudom, hogy a búcsúzkodás
emelkedett hangulata miatt-e, de csütörtök este úgy éreztem, hogy nem lesz probléma ezzel a
3 hónappal. (Annak ellenére se, hogy előző nap egy találkozó keretében kiderült, hogy egy
félévvel előbb szeretnék, hogy jöjjek, amit én nagyon nem szerettem volna. Ez van.)

Kappadókia
Az egész éjszakás busz út után megérkeztünk reggel Kappadókiába, és rögtön el is kezdtük
felfedezni. A két nap alatt láttunk köveket, kövekkel, na de milyen köveket!, föld alatti
várost, szakadékokat, tevéket, és sós tavat is. Annak ellenére, hogy a fáradtság miatt
kicsit ki voltunk, egyfolytában kapkodtuk a fejünket a nagyobbnál nagyobb csodák felé.
Csináltunk egy videóüzenetet is, de az itteni net sebessége miatt ez nem kerülhetett fel
ide. De csináltunk cserébe egy csomó képet! Ja, és természetesen én voltam szerintem az
egyetlen, aki a négy csillagos hotelszobában a "Nem iható" feliratú csapvízből ivott. (Ki
a fene gondolta volna, hogy egy négy csillagos hotelben nem lehet inni a csapvizet, főleg,
ha poharat is tettek mellé?!) Sebaj, úgy néz ki megmaradok.

Nagyon para.

Back in Isztambul
Két nap Kappadókia után ismét buszra szálltunk, és Isztambulba vettük az irányt (Ankarát
érintve). A probléma csak az volt, hogy hajnali négykor érkeztünk meg Isztambulba. Az első
metróra két órát kellett várni, de legalább nem voltak rajta sokan. Valahogy annyira otthon
érez már magam Isztambulban, hogy egyszerűen semmi nem tudta elvenni ma a kedvemet.
Valahogy nagyon a sajátoménak érzem a várost, tudom, hogy mi, hol, merre, mennyi és ez
roppant jó érzés. Reggel megnéztük a Kék mecsetet (végre felvehettem a kendőm), ezután
pedig tettünk egy Fűszer bazáros, bevásárlós túrát. A délutánt pedig a programban részt
vevő olasz srácokkal töltöttük. Pont. :)
Holnap az indulás előtt még nagyon rá kell feküdnöm erre az ajándék témára, mert még van
mit bepótolnom.

Rengeteg élménnyel, de azért vidáman távozom Törökországból, mert már azért nagyon
szeretnék otthon lenni. (És nagyon várom a repcsis kaját is.)

P.S.1.: Rengeteg videófelvétel készült ebben a 11 napban, és nem sokára lesz belőle egy
kész kisfilm is, úgyhogy érdemes visszanézni 1-2 héten belül és megcsodálni.

P.S.2.: Legkésőbb szeptemberben ugyan itt! Addig is csók a családnak, viszlát Törökország!