Totó, ez már nagyon nem Kansas!: Oda-vissza, avagy hercegnőségem története (avagy a bejegyzés, ami sosem készül el)

Izgatottan szálltunk fel a buszra vasárnap (11.03.), éjfél előtt picivel. Tulajdonképpen borzasztóan boldog voltam, hogy leléphetek egy kicsit innen. Pihenni. (Jó vicc.) Elindultunk, és mivel csak félig volt a busz, keresztbe feküdhettem az első sorban, és premier plánban nézhettem az utat is, szóval minden zsír volt. Nagyjából hajnali fél négyig, amikor feltűnt, hogy indokolatlanul lassan megyünk, pedig még az út is egész jó állapotban volt. (Na nem mintha bármikor is zavarta volna a törököket a száguldozásban az út állapota, szélessége, vagy éppen iránya.) Amikor már éppen visszafeküdtem volna aludni, hirtelen egy sárga villanást láttam, majd egy tompa robbanást hallottam a busz hátuljából, és abban a pillanatban füst kezdett gomolyogni a motorból. A legelső, kissé kómás gondolatom az volt, hogy ránk lőttek, de ezt még annyira sem vettem komolyan, hogy felüljek. Mire valamennyire összeszedtem magam az utasok fele már bőven lerohant, én meg csak néztem, hogy mi van, mire meghallottam a mentorunkat: valami ég. Ez volt az a pillanat, amikor hirtelen nagyon valós lett minden, és csak annyit tudtam mondani, hogy "jajajajajaj", gyorsan megpróbáltam belebújni a cipőmbe, de nem ment, úgy hogy félig bent-félig kint lábbal, egy szál pólóban ugrottam le a buszról, miközben a fejemben az összes a témával kapcsolatos filmélményem ment, miszerint ami ég, az nagyon gyorsan robban is. Csak egy mondat ment a fejemben "Laura, ha a busz felrobban, légyszíves, ne legyél rajta!". Még az ajtóból visszanéztem kérdően egy pillanatra a táskámra, mintha tőle várnám, hogy mondja meg, hogy vigyem-e magammal. Útlevél, pénz, mittudomén. Á le van sz@rva. Ahogy leléptem a buszról, kint találtam magam a semmi közepén, az 5°C fokos éjszakában, a rengeteg csillag alatt. Nagyjából tíz másodperc kellett ahhoz, hogy realizáljuk a helyzet abszurditását, és hatalmas nevetésben törjünk ki. Elnevettünk volna akár hosszú percekig is, ha nem lett volna iszonyú hideg, úgyhogy vissza bandukoltam a buszra, de sokáig nem tudtam maradni, mert még mindig vágni lehetett a füstöt, és ráadásul ilyen alattomos, mérges füst volt, de legalább a kabátomat magamra vettem, mielőtt visszamentem senki-földjére. Szerencsére abból kifolyólag, hogy nagyjából az összes hosszútávú buszjárat éjszaka közlekedik, nem kellett sokáig várnunk, míg az egyik megszánt minket, és elvitt Ankarába.
Köszönhetően a kalandos útnak, reggel hatkor, amikor megérkeztünk, úgy járkáltam a busz pályaudvaron, mint valami élőhalott. Hál' Istennek nem tömegközlekedéssel kellett eljutnunk a hotelig, hanem taxival, az is fizetve volt előre. Amikor megálltunk a hotel előtt, azt hittük, hogy rossz helyen vagyunk. Ez az ötcsillagos csoda biztos nem lehet a miénk. Viszont az ajtó mellett lógó Comenius molinó elég meggyőzőnek tűnt, úgyhogy bementünk. A következő ámulat (azon kívül, hogy megtudtuk, hogy mindannyiunknak külön szobája lesz) rögtön a hotel halljába lépve fogadott. Úgy festett, mint egy középkori keleti palota. Piros bársonybútorok, festmények, csillárok, szobrok, és arany mindenütt. A mágnes kártyámat szorongatva léptem be a liftbe, ahol megbeszéltük ugyan, hogy mikor találkozunk a hotel éttermében, de a szobámban fogadó látvány annyira lenyűgözött, hogy abban a pillanatban elfelejtettem. Centiről centire felderítettem átmeneti birodalmam. A hatalmas királyi ágytól kezdve, a tévén, a teázó sarkon, a mini báron keresztül (!) egészen az olyan apróságokig, mint a fürdőszobában kihelyezett apróságok, vagy a hoteles papucs. (Amit természetesen becsórtam. Rossz vagyok.) Hamar hozzászoktam a hirtelen jött önállósághoz, és imádtam! A legnagyobb örömöm a fürdő szoba volt. A saját fürdőszobám! A saját fürdőszobám fürdőkáddal! Nincs sorban állás, nincs "siess már, mert rálépek a fejedre", nincs "ne ereszd már ennyit a vizet", és nincs vödörben fürdés! Miután letelefonáltam a recepcióra a wifi jelszóért, és kipakoltam a bőröndömből, szembe néztem a reggel legnagyobb dilemmájával: alvás, vagy fürdés? Persze aztán megfontoltan átgondoltam a dolgot, és úgy döntöttem, hogy az alvással túl gyorsan telik az idő, én pedig minden percet ki akarok itt élvezni, még ha ez azt is jelenti, hogy két napig nem alszom. (Akkor még nem tudtam, hogy mennyire igazam lesz.) Így tehát belefeküdtem a kádba. Komolyan mondom, tíz évvel fiatalabban szálltam ki. Olyan tisztának éreztem magam, mint még soha. A reggeli is elég fajin volt, olyan svéd asztal, amilyet még a svédek sem láttak. Meg is beszéltük rögtön reggeli után, hogy akkor mi így itt maradnánk decemberig.
Aztán egy rövid meeting, konkrétan csak bemutatkoztunk és kaptunk ilyen szokásos meeting pakkot, azaz névkártyát, mappát, jegyzetfüzetet, tollakat, cukorkát. Valahogy mindig úgy feldobnak, ha ilyen apróságokat kapok.

Aztán tök érdekes volt... (PAM PAM PAM.)

FOLYT. KÖV.