Hétvége level: nagyon török

Nos pénteken folytatódott az unalom, de véget is ért! Egyetlen dolgot érdemes megemlíteni, az pedig az, hogy megadtam magam a két hetes nyomásnak, miszerint énekeljek már valamit az (éppen aktuális) osztálynak, úgyhogy ez került terítékre: 

Szombaton aztán beindult az élet, habár délelőtt még minden megszokottnak tűnt. Megtettük a szokásos rokonlátogatást Sinopba, miután a "gyerekemet" kitettük a hétvégi érettségi felkészítőjére, az anyját meg valahova máshova. Ketten maradtunk. Sinopból hazaérve elmentünk teázni, ahogy elég gyakran máskor is. Tea után elmentünk a tengerpartra, ahol teszteltem, hogy a kamerám tényleg vízálló-e és úgy néz ki, hogy igen. És jelentem Fekete-tengeres lettem! Kellemesen sós. Ésss ez után robbant a bomba! Esküvőre megyünk! A történetnek persze prózai oka van, ugyanis a gyerekem apja a helyi Csoncsi, úgyhogy munkaügyből látogatjuk az eseményt. Amit el lehet képzelni, de tényleg minden sablont, és sztereotípiát nyugodtan képzeljetek bele, úgy volt! Nagyjából délután 6-kor a menyasszony háza előtt kezdtünk, ahol zenészek és egy fiú hastáncos (aki nem mellesleg úgy rázta a csípőjét, hogy még én is megirigyeltem) csinálták a műsort, míg egy férfi Allah-os hímzett törölközőt osztott a népnek (azaz nekem is), amit vagy a kocsi visszapillantójára kötöttek, vagy a vállukra terítették. Amikor végre előjöttek a szerelmesek beültek a nagyon fajinul díszített autójukba és elkezdődött az esküvői menet, ami egy elég puccos, tenger panorámás hotelben végződött, ahol kezdetét vette a lagzi. És bár először csak az esküvői hangszer őrző voltam, meglepetésemre én lettem az egyik operatőr! Aztán amikor lemerült az aksi (jó 3 óra után), akkor átavanzsáltam fotóssá, ami már egy fokkal stresszesebb meló volt. Na de azért nem nagyon értünk rá stresszelni, mert minket is rendesen etettek, és legfőképp itattak! A "szertartás" annyi volt, hogy elmondták, hogy "Akarom", azt folytatták a táncot. Ami még érdekes volt az már a vége felé, olyan 10 táján a pár egy-egy selyem sálat vett a nyakába, a rokonok meg felsorakoztak, és készpénzt és színarany érméket aggasztottak rájuk. Ezek után nem sokkal pedig meglepő módon vége is lett (nagyjából 11 után). Ami még megemlítendő, hogy mindkét örömapától kaptunk egy kis pénzt (még egy fiatal srác volt rajtam kívül, ő végig fotózott), és bár először még tiltakoztam volna, másodjára már jól alkalmaztam a "ne mondj nemet egy töröknek" stratégiát. Ezek után, mint akik jól végezték dolgukat, még beültünk egy teára a városban, úgyhogy 1 óra körül keveredtünk haza, semmi másra nem volt erőm, csak hogy beájuljak az ágyba, egy széles mosollyal az arcomon.

Ezek után a vasárnap már elég csendesen telt, mindössze a reggelit (délután egykor) tudnám említeni, ugyanis az asszony nem került haza tegnap, úgyhogy házon kívül reggeliztünk. Na most ez is a szokásos mindent bele török reggeli volt, csakhogy eddig a "mindent" az asztalra pakolták, én meg vettem belőle egy-két dolgot. Most viszont minden a tányéromon volt, az ötféle zöldségen keresztül a nyolcféle feltéten át a lágy tojásig minden, én meg mint igazi eminens próbáltam mindent eltüntetni, egész jó sikerrel. Hogy a nap többi része hova lett, azt nem tudom. 

Csöndes Csütörtök

Nagyjából azt tudnám elmondani, mint tegnap. Annyi szabadidőm volt ma, hogy elolvastam a Bánk Bánt, csak úgy viccből, úgyhogy egyel kevesebb van a listán. Délután pedig túrát tervezgettem a Tátrába.
Nem rég jöttünk haza az önkormányzat által működtetett stúdióból. Igazi stúdió volt, hangszerekkel, keverőpulttal, mikrofonnal, és stúdió illattal! Ádám jammelgetett, mire bejött egy srác, először csak hallgatta, aztán leült a dobokhoz, és elkezdett rájátszani arra, amit Ádám játszott. És klappoltak. És a semmiből zenét csináltak. Azt hiszem bejáró vendég leszek.
Tudom, hogy nem sok, de tényleg ennyi volt a mai nap. És holnap már megint péntek, el sem hiszem!

Szokványos szerda

Ma teljességgel eseménytelen napom volt, leszámítva, hogy sikerült beégnem egy emeletes törtekkel való kivonásban. Elkezdtem megoldani, aztán mikor már 3 perce ültem felette, odajött a srác, hogy hagy oldja meg. Megoldotta egy perc alatt. Persze aztán az ő módszerével megoldottam a saját gondolatmenetemet szintén egy perc alatt. A válasz csak annyi volt, hogy még tanulnom kell. Ja és a sztorihoz hozzá tartozik, itt tilos számológépet használniuk, úgyhogy mindezt fejből szülte ki. De, ma másztam fára! És király volt! Energiáim lekötése érdekében pedig neki estem a kötelező olvasmányok listájának (nagyjából 32 mű).  Szóval el vagyok, mint a befőtt.
És szeretném megragadni az alkalmat, hogy a médián keresztül üdvözöljem két legnagyobb rajongómat, a nagyikámat, és az uncsitesómat, aki egy csöves. Csókollak titeket!

Az afgánok, a tanzán, meg a künefe

Azt hiszem a mai program magasan üti az eddigieket. Ugyanis ma bementünk Sinopba, hogy elintézzük a tartózkodási engedélyt. Szeretem az ilyen hosszúságú utakat, tökéletesek arra, hogy az ember a tájat bámulva mélyre merüljön a gondolataiban. Én pedig olyan mélyre merültem, mint a Marianna-árok. (Bájdövéj a Sinopba vezető úton időről-időre szemezek egy táblával, ami azt mutatja, hogy Lala (város) arra. Nem tudom, hogy meddig bírom ki, hogy ne fotózzam le.) Szóval megérkeztünk a rendőrségre, mondták, hogy üljünk le, mert van előttünk egy 15 fős afgán család, akik letelepedési engedélyért jöttek. És tényleg volt előttünk egy 15 fős afgán család, akik letelepedési engedélyért jöttek. És a tizenötből nyolc négy éven aluli volt. Szóval ültünk, és tulajdonképpen az afgánokhoz, meg az előttük lévő tanzán nőhöz képest (aki ide házasodott, és a kis babájának csináltatott útlevelet), mi nem is keltettünk feltűnést. Aztán végül kiderült, hogy senki nem nagyon tudja, hogy hogy kéne tartózkodási engedélyt adni, ezért haza küldtek, hogy majd jöjjünk vissza, amikor kiderítették. De itt még nem ért véget a sztori, ugyanis kiderült, hogy az angol tanárnő kocsiját meg kell nézetni, úgyhogy kirakott minket a városban, hogy járkáljunk, és majd felvesz, hogyha végzett. Járkáltunk is jó gyerek módjára, de egyszer csak leszakadt a vihar, úgyhogy behúzódtunk, és én magamba toltam egy künefét, ami a konyhaművészet egyik legnagyobb csodája! Aztán egy kis idő után felvett minket, és sűrű bocsánatkérések közepette elmondta, hogy a férje megígérte, hogy elvisz minket vacsorázni, mert tulajdonképpen miatta volt az összes cécó. Nem mondtam neki, hogy mennyire örülök, hogy így alakult, és ezt még a dupla tesi sem tudta elrontani, sőt.

Én meg a simitek az Everest alaptáborában

Azt hiszem új rekordot sikerült beállítanom fáradtságban. Konkrétan azért kellett küzdenem, hogy nyitva maradjanak a szemeim. Szerencsére pont ma úgy gondolták, hogy az ebédszünetben autóval hazajövünk, így egy gyors ebéd után lefeküdtem aludni egy félórát, így a délutáni órákat már kitudtam húzni valahogy. Teljesen úgy éreztem magam, mint a hegymászó, aki még nem tudott akklimatizálódni és érzi magán a hegyibetegség kellemetlen tüneteit. És ha nem tudnám, hogy alig vagyunk a tengerszint felett, el is hinném, hogy ez a helyzet. Na most az egy dolog, hogy a gondolataim az Everesten járnak, és például álterhességről is hallottam már, dehogy valaki álhegyibeteg arról nem. Még a könyvemet is befejeztem. De jó hír, hogy két simitet is toltam ma! (Kellett az energia.) Este közös tévézést csaptunk, még egy sört is a kezembe adtak. Ami vicces a török adásokkal kapcsolatban, hogy elhomályosítják, ha valaki feltehetően alkoholt iszik, mert azértmárnehogymárkéremszépen. Szóval adják a borzasztó szappanoperákat kisatírozott kezű emberekkel. Cuki. Viszont, kiírják a képernyő alján, hogy hány perc van még a reklámból. Ami tök jó. Hát, ennyi voltam.

Hallgassatok Beatles-t, mert az szebbé teszi az életet! :)

Eight days a week

Hosszú csend volt, tudom, csak hát kicsit leültek itt a dolgok, én meg egyfolytában fáradt vagyok, úgyhogy vagy alszom, vagy teljesen máshol jár az agyam. Ha sorba kéne venni a dolgokat, akkor nagyjából az esetlegesen felszedett kilók leadásán, koreográfiákon, és a következő utazásaim megtervezésén gondolkodok a legtöbbet. Szeretek a saját kis buborék világomban elleni, persze csak akkor, amikor egyedül vagyok, mert ha nem, akkor természetesen elmerülök a társasági életben. Ami az itteni dolgokat illeti, voltunk a rendőrségen, ahol egy kifejezetten kedvesnek tűnő fegyveres katona őrizte a házat, a többi kormányépület előtt sokkal komorabbak szoktak lenni. Szóval bementünk, mondtuk, hogy tartózkodási engedély kéne, és úgy mellékesen megjegyeztük, hogy ja, amúgy a vízumunk egy héttel hamarabb lejár, mint a tervezett hazautazás. A tartózkodási engedélyért Sinopba irányítottak minket, a vízumról meg csak annyit mondtak, hogy a lejárta után 15 napunk van elhagyni az országot, és mivel diákok vagyunk, nem fognak szórakozni velünk. Remélem ezt a reptéren is így gondolják majd.
Nagyjából ennyi, amiről betudok számolni, járatom az agyam egyfolytában, hogy ne tompuljak el, ami legtöbbször ilyen vicces kis játékokban jelentkezik. Mint köztudott a pillanat töredéke alatt eldöntjük egy emberről, hogy szimpatikus-e vagy nem. És ezt általában az befolyásolja, hogy a vonásai olyan ismerőseinkre hasonlítanak akikhez pozitív, vagy negatív emlékek kötnek. Persze ez általában nem tudatos hadművelet, ez az az érzés, amikor nem tudom megmondani, hogy miért, látszólag semmi nem indokolja, de valamiért egyes emberek nem szimpatikusak, vagy éppenséggel szimpatikusabbak, mint a többiek. Viszont híresen nagyszerű arcmemóriám, és az a tudatosság, amivel a minden napjaimat élem, lehetővé teszik, hogy főleg amikor rengeteg új emberrel találkozom, azzal szórakoztassam magam, hogy megpróbáljam kitalálni, hogy az az ember pontosan kinek a vonásait hordja magán, és emiatt pozitívan vagy negatívan ítélem meg. Hát igen, így szórakozik egy gyík. És ha valakinek nem lenne elég terápiás az itt tartózkodásom, az szánjon 10 másodpercet arra, hogy felelevenítse, hogy mennyire utálom a változásokat, és hogy mennyire szeretek előre megtervezni mindent. Na most a helyiek tesznek azért, hogy feladjam ezeket a hülye szokásokat, ugyanis főleg nyelvi nehézségek miatt, olyan hogy előre tervezés nincsen. Ha beszólnak a szobába, hogy Laurs, come on, we're going somewhere (igen így hívnak, és szerintem tök cuki), akkor menni kell, és benyomni az újratervezést. Ráadásul holnap új órarendet is kapunk. De azt kell mondjam, hogy figyelemreméltó eredményeket érek el! A legkevésbé sem érdekel, hogy nem tudom, hogy mi fog történni tíz perc múlva. Hagyom, hogy sodorjon az ár. Na de elég ennyi rólam, remélhetőleg holnap már érdekfeszítőbb dolgokról tudok beszámolni. És bár azt nem tudom, hogy tíz perc múlva mi lesz, de azt tudom, hogy holnap a suliban az első dolgom az lesz, hogy betoljak egy simitet, mert egész hétvégén ez járt a fejemben! Na jó éjt!

Név nélkül

09.18. szerda
A kissé monotonná váló helyzetben (angol órák, török órák, angol órák, török órák, majd angol órák..), kész felüdülés volt a mai nap! Már elmondhatatlanul hiányzott a zene, és ma végre két zene óránk is volt. Illetve ma volt, hogy jobban kimozdultunk az eddigi osztályunkból, így már nagyjából az összes osztállyal volt óránk, és mindenhol hatalmas szenzációnak számítunk, különösen a kisebbek között. Előfordul, hogy miközben bámulom a táblát (általában a leghátsó padból), azt veszem észre, hogy az első padból a lánykák percek óta engem néznek, és mosolyognak. És mindent tudni akarnak, és megcsodálják a magyar nyelvű könyvemet. A szünetben teljesen ismeretlen arcok odajönnek, köszönnek, és mire feleszmélek, már 10 lány áll körbe, és kérdezgetnek. Bevallom őszintén, még sosem akarták tőlem 14 éves lányok megtudni, hogy a Fenerbahce-t vagy a Galatasaray-t szeretem, és persze nincs jó válasz, mindig heves vita alakul ki, hogy kinek is kéne szurkolnom. Azt hiszem sosem voltam ilyen népszerű életemben, és valószínűleg nem is leszek.
De a tanárok is hasonlóan édesek, mindig meghívnak teára, meg csokira, meg ilyesmire, egyikőjük még magához is meghívott, ahol a zenekarukkal fognak próbálni.
Iskola után találkoztam egy bácsival aki már 102 éves, és azt leszámítva, hogy olyan süket, mint Fásy Zsülike, semmi baja. Egy másik bácsinak pedig a kutyáját hívták Magyarnak. Szóval ez a bácsik napja volt. Ja és ennek a gyönyörűségnek a napja, amit angol órán mutattak, és azt hiszem soha nem leszek olyan szerencsés, hogy elfelejtsem...(Megtekintés CSAK saját felelősségre!)

09.19. csütörtök
Ez volt az eddig leghosszabb, és legfárasztóbb napom. És a sors fintora, hogy valószínűleg ezen a napon csináltam a legkevesebb dolgot, és pont ez fárasztott ki... Kezdődött egy dupla matekkal, amiből ugyan egy szót sem értettem, de azért igyekeztem megérteni, csak hát az iskola udvaron szaladgáló csirkék jobban lekötötték a figyelmem. Viszont ezzel egy időben ráébredtem, hogy nekem semmi közöm a matekhoz, és hogy csúnyán meg fognak húzni januárban az osztályzó vizsgán, szóval jobb lenne, ha már most elkezdenék lelkileg felkészülni erre. Holnaptól tanulok. Na de a matek óra után kezdődött csak a móka. Egy ijesztőnek tűnő dupla tesivel, de kiderült, hogy a végzősök a tesi alól is fel vannak mentve, az osztály nagy része a sorakozó után fogta magát és bement tanulni az érettségire. És az is kiderült, hogy ha esik az eső, vagy túl hideg van, akkor nem tartanak tesi órát, mert nincs termük, kint viszont csak az év kis részében tudnak lenni. Az ezután következő 3 tanóra alatt 2,5-ben nem volt tanár, megint időtöltés volt, amiből már nagyon elegem volt, mert nagyon lassan ment az idő, és már kb kiolvastam a 400 oldalas könyvemet. Szóval utána nem tudom majd mit csinálok. Viszont vége lett a napnak szerencsére. És holnap megyünk a rendőrkapitányságra, tartózkodási engedélyért. Drukkoljatok.

Iskolába járunk, vagy mi

Évnyitó. Igazi szenvedős, hosszú, napon állós. Természetesen az igazgató kihív az egész iskola elé. Még szerencse, hogy nem kínos. Túlzottan az órák alatt sem javul a helyzet, úgy tűnik, hogy azért járnak iskolába, mert éppen nincs jobb dolguk. Elég szabadon van értelmezve nagyjából minden. Az órák elvileg 40 percesek, 15 perces szünetekkel, és másfél órás ebédszünettel. Csak hogy a tanárok általában csengetés után 10 perccel jönnek be, és 5 perccel hamarabb befejezik. Ezért az az érzése az embernek, hogy a hosszú szüneteket néha-néha megszakítják órákkal. És ha meg óra van, akkor is nagyjából azt csinálsz, amit akarsz; beszélsz (ordibálsz), járkálsz, eszel-iszol, alszol, olvasol, ami jól esik. Én általában a tengert bámulom, ugyanis, ahogy a várost is, a sulit is három oldalról hegyek, egy oldalról tenger veszi körül. Perfection. A sok török hablaty után az angol óra kész felüdülés, tegnap például jól meg is tanultuk a present simple-t. Meg kaptunk valami társadalom tudományos könyvet, amiben Donald kacsa paradicsommal dobálja Hitlert. Yeeey. (Ez nem angolon volt, hanem a tankönyv csomag megkapásakor, amiben mellesleg volt egy levél a minisztertől, amit legalább olyan hévvel téptek szét, mintha csak a mi Viktorunk írta volna. "Hate, hate!"- magyarázták.)

A mai nap csodája is az angol óra volt (amiből 4 is jutott). Néztünk egy rajzfilmet, amiben az amerikai elnök házat vesz, a kb. 19. századi Európában, amikor a tulajdonos szól neki (természetesen az eladás után), hogy ne költözzön be, mert szellemek vannak. Mire az amerikai csak annyit mond, hogy náluk mindent meg lehet venni pénzzel, szóval ha az európaiaknak lehet szellemük, akkor nekik is kell, és beköltöznek. Egy becsapó villám miatt elájul a házvezetőnő, mire a first lady el kezd kiáltozni, hogy mit kell csinálni, ha valaki elájul. Mire a miniszter annyit mond, hogy nem tudja, de majd levonják a fizetéséből.
Én voltam az egyetlen, aki hangosan nevetett.

5 day is gone, 98 to go

Nagyon mozgalmas napunk volt! Reggeli után az anyuka úgy gondolta, hogy megtanít hastáncolni, felcsavarta a hangerőt, meg a rázókendőjét, és elkezdte rázni. Mondanom sem kell, meglepődött, amikor a rázókendőt átadva azt tapasztalta, hogy én is tudok táncolni. Azt hiszem végre megértettük egymást, és lassan már az sem zavar, hogy teljesen bolond. Látjátok feleim, a táncnak (és a gondolatnak) ereje van! Ezután megnéztük az új házunkat, ami elég jónak tűnik, tengerre néz, sőt, szinte a tengerparton van. Megmutatták a szobámat is, ami kicsit ugyan kicsi, és nem is a tengerre néz, de van saját terasza, ahonnan látni a tengert. És azt mondták, hogy kiütnek pár falat, beüvegezik a teraszt, és minden zsír lesz. Remélem tudják, hogy decemberben haza megyek. Szóval minden nagyon fajin a házzal, kivéve, hogy a falakon kívül semmi nincs meg belőle. Ennek ellenére bizonygatják, hogy 10 napon belül kész lesz, és be lehet költözni. Insallah.
Délután fogtuk magunkat és elvittünk egy bázi nagy Apple monitort egy kis Istenháta mögötti hegyi falucskába, ahova szinte út sem vezetett fel. Hogy kicsit autentikusabb legyen a szituáció, azonnal ráültettek egy szamár hátára. Amikor teljesen kiszamaragoltam magam, elkezdtünk játékfegyverrel lövöldözni, majd bevittek a helyi mecsetbe, ahol elég liberálisak lehetnek, mert nem csak hogy nő létünkre fedetlenül szaladgálhattunk bent, de még az imam ruháját, meg kalapját is rám adták, amiben biztos vagyok, hogy nem sokaknak adatik meg. Ja, ami azt illeti ma 23°C volt, de jövőhétre 27°C-t is mondanak, és az előrejelzés szerint a következő három hétben nem megy 20°C alá a hőmérséklet, úgyhogy kitart még a nyár.
És holnap már megyek iskolába is! Iyi geceler!

Apró reggeli szösszenet

Épp most ettem bundás kenyeret késsel, villával, miközben macskák ugráltak fel a (az első emeleten lévő) konyha ablakba. Kb. úgy kell elképzelni, mint amikor a madár nekirepül az ablaknak, csak oda nézel, és egy macska néz vissza. Ezek meg jókedvükben sikítozni, kiabálnak, én meg nevetek, és azt mondogatom magamban, hogy "hát ti teljesen bolondok vagytok". Ja, sztorihoz hozzá tartozik, hogy mindez délután egykor zajlott le, ugyanis 11-ig fel se kelt senki. Hát ilyen egy reggeli nálunk. Ez a bazi nagy görög lagzi török változata. Komolyan.

És nem tudom említés nélkül hagyni, hogy az apuka telefonja így cseng:

Jó reggelt!

Aklimatizálódunk

Na kérem szépen, tegnap leültünk teázni a fél tanári karral, meg a családjaikkal, meg a mi családjainkkal, és átbeszéltünk mindent az egyenruhától kezdve, az órákon át, a költözésig, ugyanis kiderült, hogy két hét múlva át költözünk egy nagyobb házba. Aminek tulajdonképpen örülök, habár ez a ház is nagyon otthonos, csak hát a vezetékes vízzel, meg a fürdéssel vannak kisebb problémák, de még szerencse, hogy nem vagyok egy kényes európai lány. Köszi Nomád tábor!
Időről időre megszólal a hangosbemondó a városban, kicsit olyan, mint az Éhezők Viadala, de nekem csak egyszer szerepel a nevem, szóval no para.

Gerze

Na egy hosszú, és nem túl komfortos busz út után reggel 7:30-kor megérkeztünk. Ami még Isztambult illeti, nagyon elégedett vagyok magammal, mert egy rakat ajándékot vettem. Na de vissza Gerzéhez. Másodszorra már nem volt olyan sokkoló, mint először, de azért akármennyire is doppingoltam magam pozitív gondolkodással, volt egy pillanat reggel, amikor arra gondoltam, hogy "Mi a szart keresek itt?". De ennek nyilván az volt az oka, hogy nem aludtam éjjel, mert 4 óra alvás után kb. délben felébredve már sokkal jobbak láttam a helyzetemet. A ház akkora, mint egy kis cipős doboz, de van külön szobám, ami megkönnyebbülés, mert legalább félre lehet vonulni. Már be is rendezgettem. Ami a családot illeti, az anyukának nem hogy a négy, de még a két kereke sincs kint, de ő ennek roppant módon örül. Az apuka édes, már azt hiszi, hogy az ő gyereke vagyok. Délután bemutatott egy Husszein nevű csávónak, szóval minden rendben lesz. Amúgy egész délután az Ádám srácának a könyvesboltja előtt ültünk a tengerparton, néztük a hegyeket, napoztunk, szőlőt ettünk, szóval nyaralunk.

Ja! Ha valakinek kellene a címem: Hamidiye mahallesi, Hal caddesi 81., GERZE/SINOP 57600, Turkey, Asia

ÓóÓó Isztambul

Nyakunkba vettük a lábunk, meg a várost, meg mindent és elindultunk karácsonyi ajándékot vásárolni. És azt kell, hogy mondjam, hogy nem reménytelen a helyzet. Találtam egy teljesen wétéef boltot teljesen wétéef predátor-mikulás-alien gyűrűkkel, úgyhogy boldog vagyok. Viszont olyan hőség van, hogy csak egy kiadós délutáni alvás után tudtunk újból felkerekedni. Valami kóreai világtalálkozó van, de frankón, úgyhogy mindenhol kóreaiak vannak.
Sajnos holnap már indulunk tovább, pedig eltudnék még lenni itt. Folyt. köv.

Törökország 2.0

Aki most kapcsolódna be, az előző rész tartalmából: Laura. Törökország. 3 hónap.
Szóval megint beindul itt az élet, és lehet "kukkolni".
Kicsit édesen, kicsit savanyún, de itt vagyunk, megint. Persze nehéz nem savanyúan eljönni egy olyan helyről, ahol a fél tanárikar odajön hozzád a folyosón egy puszira és/vagy ölelésre, hogy sok szerencsét kívánjanak, és a még recepción is úgy köszönnek el tőled, hogy 'Jó utat!'. Szóval ezek után örüljél, hogy ott hagyod őket. Hát nem tudsz.
Na de repülhetsz, és repülni jó, főleg, ha nem szarsz már be minden egyes széllökéstől. Igen, igen, felnőttél. Tulajdonképpen rájössz, hogy repülni hatalmas feeling, egyszerre érzed magad időutazónak, világjárónak és iszonyatosan befolyásos és fontos embernek. És ha valaha is kételkedtél volna a borús-viharos idő értelmében; van neki! Felhőkben repülni csodálatos! Eszedbe jut, hogy mennyire bajban voltál az aznapi multikulti órán, hiszen akár mennyire is próbáltál előkaparni egy csodát a közelmúltadból, egyet se találtál amire azt mondtad volna, hogy igazán csodás csoda, már már meg is ingtál. És tessék. Itt van előtted. Sűrű, puha, fehéren áramló csodák. Karnyújtásnyira lebegnek, miközben a hold átragyog rajta. És amikor berepülsz egy nagyba, a végeláthatatlan fehérség nem olyan látványos, de amikor itt-ott felszakad, és felsejlik mögötte a kékség, na az csoda. És amikor a lemenő nap a sárga minden árnyalatára festi az egész eget, és szinte azt hiszed, hogy egy giccses romantikus amerikai filmben vagy, na az csoda. Mindig elgondolkodsz rajta amikor repülsz, hogy oké, itt vagy az ismeretlenben, ebből a szögből nem sokat látni amit látsz, de hol Szent Péter kecója? Mert mintha azt mondták volna, hogy erre felé vett telket. És akkor bekebelez a nagy fehérség, és ámulsz, aztán megráz a repülő, és arra gondolsz, hogy milyen ironikus lenne egy ilyen gyönyörű felhő miatt lezuhanni. Aztán besötétedik, és nem látsz, csak sejtesz. De amikor Isztambulra szállsz le az olyan, mintha egy világító lávafolyóra szállnál le az éjszaka közepén. Természetesen ilyenkorra már vörösen izzik a hold sarló, ahogy ezt egy rendes török holdnak kell. És a repcsis kaja? Na az zsír volt.
Élvezed még egy kicsit, hogy nem rettenetes villamossal, hanem kényelmes taxival mész tovább, de igazából csak egyet szeretnél már. Aludni.