Az afgánok, a tanzán, meg a künefe

Azt hiszem a mai program magasan üti az eddigieket. Ugyanis ma bementünk Sinopba, hogy elintézzük a tartózkodási engedélyt. Szeretem az ilyen hosszúságú utakat, tökéletesek arra, hogy az ember a tájat bámulva mélyre merüljön a gondolataiban. Én pedig olyan mélyre merültem, mint a Marianna-árok. (Bájdövéj a Sinopba vezető úton időről-időre szemezek egy táblával, ami azt mutatja, hogy Lala (város) arra. Nem tudom, hogy meddig bírom ki, hogy ne fotózzam le.) Szóval megérkeztünk a rendőrségre, mondták, hogy üljünk le, mert van előttünk egy 15 fős afgán család, akik letelepedési engedélyért jöttek. És tényleg volt előttünk egy 15 fős afgán család, akik letelepedési engedélyért jöttek. És a tizenötből nyolc négy éven aluli volt. Szóval ültünk, és tulajdonképpen az afgánokhoz, meg az előttük lévő tanzán nőhöz képest (aki ide házasodott, és a kis babájának csináltatott útlevelet), mi nem is keltettünk feltűnést. Aztán végül kiderült, hogy senki nem nagyon tudja, hogy hogy kéne tartózkodási engedélyt adni, ezért haza küldtek, hogy majd jöjjünk vissza, amikor kiderítették. De itt még nem ért véget a sztori, ugyanis kiderült, hogy az angol tanárnő kocsiját meg kell nézetni, úgyhogy kirakott minket a városban, hogy járkáljunk, és majd felvesz, hogyha végzett. Járkáltunk is jó gyerek módjára, de egyszer csak leszakadt a vihar, úgyhogy behúzódtunk, és én magamba toltam egy künefét, ami a konyhaművészet egyik legnagyobb csodája! Aztán egy kis idő után felvett minket, és sűrű bocsánatkérések közepette elmondta, hogy a férje megígérte, hogy elvisz minket vacsorázni, mert tulajdonképpen miatta volt az összes cécó. Nem mondtam neki, hogy mennyire örülök, hogy így alakult, és ezt még a dupla tesi sem tudta elrontani, sőt.