Ankara 2.0

Na remélem megszabadultam az előző bejegyzés átkától, és ezt sikerül befejeznem. (Bár már most leragadnak a szemeim.) Na tehát, az előző rész tartalmából: "Aztán tök érdekes volt..." Tulajdonképpen ez csak egy olcsó fogás volt arra, hogy visszatérj. Tudom, tudom, de itt vagy, nem? Szóval a cél szen...Tudjátok.

Hol is tartunk? Az első nap délutánján. Hihetetlen igaz? Pedig egy kisebb regényt írtam már eddig is. Tehát délután felkerestük Atatürk mauzóleumát. Igazi gyermeki izgatottság fogott el, hogy leróhatjuk kegyeletünket az embernek aki kihúzta nemzetünket a sárból, és az égbe emelte a kifli hold mellé. Kicsit elszontyolodtam, amikor kiderült, hogy a kiállított kőtömbben bizony nincs senki, az urat egy titkos kriptában őrzik, ez a fanatikusoknak van csak kiállítva. Cserébe viszont szétnéztünk az Atatürk múzeumban, ahol a kedvenc kutyájától kezdve (kitömve természetesen) az utolsó cigis dobozáig mindent kiállítottak.

Szmog? Az mi?

Nem, nálunk olyan szerencsére nincsen.

Oroszlánok útja- ami az ország erejét jelképezi

Atatürk (kamu) tömbje

Egy piszkosul zseniális ebéd után ellátogattunk Ankara erődjébe, ahonnan körbe látni mindenfelé. Érdekes volt, hogy mennyire elkülönül az óváros (azaz a szép rész), a fejlett városrész (azaz a beton rész), és a gettó (azaz a gettó). De a legviccesebb az volt, hogy onnan még azt is látni lehetett, hogy a város határok után nincs semmi. Konkrétan csak a kietlen semmi van, minden oldalról.
Akár hosszabban is elfilozofáltam volna erről, ha nem lettem volna fent már időtlen idők óta, és emiatt nem kezdtem volna átkapcsolni zombi üzemmódba.

Panorámázunk

Szép negyed

Vegyes felvágott, és a kietlen semmi.

Aztán elvittek egy egész kedves sétáló negyedbe, ami tulajdonképpen azon kívül, hogy kedves volt semmi mást nem tudott elmondani magáról. De legalább összespanoltam a litvánokkal, különösképpen az egyik lánnyal, akinek be nem állt a szája. Viszont legalább angolul be nem állt a szája, így végül is sikerült elbeszélgetnünk. Továbbá beszereztem némi instant salepet, hogy még nagyobb legyen a luxus a szobámban este. A kedves negyed után étterembe mentünk, ahol addig pakolták a tányérunkra a kaját, amíg a legkisebb jelét is adtuk az életnek. És amikor már azt hittük, hogy most már nyugton meghalhatunk, akkor jött a desszert és a tea. És persze újból bekapcsolt a fejemben a srác a "Fald fel Amerikát"-ból. Szóval lecsúszott minden.

Ezek után úgy gondolták, hogy elvinni minket bulizni jó ötlet. Én meg úgy gondoltam, hogy nem az. És tulajdonképpen egyes tanárok jobban élvezték mint mi. Szerencsére azért nem kellett hajnalig közösségi életet élnünk, nagyjából 11-re már a hotel szobámban voltam. Persze nem is én lettem volna, ha az egyetlen hotelben töltött éjszakámat nem kellett volna félig átdolgoznom. Így kettő után kezdtem el az alvást fontolgatni. Főztem teát, bekapcsoltam a tévét, elrendeztem a párnákat. Beállítottam a szundi funkciót az Al Jazeerára. A többire nem emlékszem. Ennyire kiütve még sosem aludtam. Reggel felkelve konstatáltam, hogy a villany ég, a tea pedig az éjjeli szekrényemen vár. Az első gondolatom az volt, hogy elloptak tőlem hat órát, mintha ott sem lett volna. Mennyivel szebb lett volna, ha felkelek háromszor-négyszer és mindig nyugtázhatom, hogy igen, egy meseszép hotelben vagyok. De hát ez van. Gyorsan még utoljára beugrottam a zuhany alá. Aztán nyomás egy biztosítós meetingre, ahol két fontos dolgot tudtam meg, egyrészt, hogy ha egy közeli családtagom meghal, akkor a biztosító ingyen elintézi, hogy ott lehessek a temetésen (good to know), másrészt ha ráülök a szemüvegemre (ami ugye nincsen), és az eltörik, viszont otthon van egy pótszemüvegem, akkor a biztosító állja a postaköltséget, hogy az otthoniak kitudják küldeni nekem. Hát nagyjából ez mind volt  a hasznos információ, de legalább megpróbálták feldobni, ilyen kis vicces szituációkkal. Ó, és kaptunk ajándékot is! Szép doboz formájút, mint a filmekben. Szerencsére a nagy része csak csomagolás, így van esélye, hogy befér a hazafelé tartó bőröndbe.
Elfogyasztottuk utolsó ebédünket, gyorsan körbefotóztuk a helyet, majd elköszöntünk ettől a gyönyörű hoteltől. A délutánt három pajtival töltöttük, akik tavaly végeztek Gerzében, és most ide járnak egyetemre, méghozzá matek, fizika, és biológia szakon. Iszonyú aranyosak voltak.
Aztán eljött az este, irány a busz pályaudvar. Allah bizonyára úgy gondolta, hogy még nem ért minket elég kultúrsokk, ugyanis amikor odaértünk a pályaudvarra, hatalmas ünneplés közepette találtuk magunkat. Kiderült, hogy aznap küldik a családok a fiaikat a kötelező katonai szolgálatra, ami itt hatalmas büszkeséggel tölti el a rokonságot. Iszonyatos embertömeg gyűlt össze, akik táncoltak, a vállukra vetették a legtöbbször zászlót köpenyként viselő ünnepeltet, vagy éppen a levegőbe dobálták őket. (Na szép-gondoltam-, még itt megölik őket.) Mert ahogy megtudtuk, előfordul, hogy elküldik a fiatal fiúkat, akiket aztán esetleg véletlenszerűen a kurdok által lakott "problémásabb" területekre vezényelnek, és onnan rendes kiképzés híján nem jönnek vissza. És ők még ünnepelnek. Persze azért van arra is példa, hogy valaki direkt felszed 10-20 plusz kilót, hogy alkalmatlanná váljon a besorozásra, és így megússza az egészet.
Akárhogy is, egy jó ideig nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy én hogyan viselkednék ebben a szituációban. Aztán pedig a kényelmetlenség miatt nem tudtam aludni, úgyhogy nem voltam éppen kipihent amikor reggel megérkeztünk Gerzébe. Mi sem bizonyítja jobban, hogy 11 órát aludtam egy huzamban és még azután is úgy éreztem, hogy egy pöppet fáradt vagyok.
Na de végre végére értem a sztorinak! De ahogy a közmondás is mondja, 22 két nap késés még bőven belefér... vagy valami ilyesmi. A lényeg, hogy rengeteg történet halmozódott fel az elmúlt három hétben, úgyhogy nézzetek vissza, mert nálatok talán a hó hullik, de nálam a posztok fognak záporozni! (Micsoda csattanó így hajnali háromkor, a pofám leszakad! Béke.)

Induljon a banzáj!

Komoly ember lettem.

A legkönnyebben megszerzett oklevelem. Mindössze egy hotelben kellett hozzá laknom.

Jó gyerek voltam az idén (is).

Oda-vissza, avagy hercegnőségem története (avagy a bejegyzés, ami sosem készül el)

Izgatottan szálltunk fel a buszra vasárnap (11.03.), éjfél előtt picivel. Tulajdonképpen borzasztóan boldog voltam, hogy leléphetek egy kicsit innen. Pihenni. (Jó vicc.) Elindultunk, és mivel csak félig volt a busz, keresztbe feküdhettem az első sorban, és premier plánban nézhettem az utat is, szóval minden zsír volt. Nagyjából hajnali fél négyig, amikor feltűnt, hogy indokolatlanul lassan megyünk, pedig még az út is egész jó állapotban volt. (Na nem mintha bármikor is zavarta volna a törököket a száguldozásban az út állapota, szélessége, vagy éppen iránya.) Amikor már éppen visszafeküdtem volna aludni, hirtelen egy sárga villanást láttam, majd egy tompa robbanást hallottam a busz hátuljából, és abban a pillanatban füst kezdett gomolyogni a motorból. A legelső, kissé kómás gondolatom az volt, hogy ránk lőttek, de ezt még annyira sem vettem komolyan, hogy felüljek. Mire valamennyire összeszedtem magam az utasok fele már bőven lerohant, én meg csak néztem, hogy mi van, mire meghallottam a mentorunkat: valami ég. Ez volt az a pillanat, amikor hirtelen nagyon valós lett minden, és csak annyit tudtam mondani, hogy "jajajajajaj", gyorsan megpróbáltam belebújni a cipőmbe, de nem ment, úgy hogy félig bent-félig kint lábbal, egy szál pólóban ugrottam le a buszról, miközben a fejemben az összes a témával kapcsolatos filmélményem ment, miszerint ami ég, az nagyon gyorsan robban is. Csak egy mondat ment a fejemben "Laura, ha a busz felrobban, légyszíves, ne legyél rajta!". Még az ajtóból visszanéztem kérdően egy pillanatra a táskámra, mintha tőle várnám, hogy mondja meg, hogy vigyem-e magammal. Útlevél, pénz, mittudomén. Á le van sz@rva. Ahogy leléptem a buszról, kint találtam magam a semmi közepén, az 5°C fokos éjszakában, a rengeteg csillag alatt. Nagyjából tíz másodperc kellett ahhoz, hogy realizáljuk a helyzet abszurditását, és hatalmas nevetésben törjünk ki. Elnevettünk volna akár hosszú percekig is, ha nem lett volna iszonyú hideg, úgyhogy vissza bandukoltam a buszra, de sokáig nem tudtam maradni, mert még mindig vágni lehetett a füstöt, és ráadásul ilyen alattomos, mérges füst volt, de legalább a kabátomat magamra vettem, mielőtt visszamentem senki-földjére. Szerencsére abból kifolyólag, hogy nagyjából az összes hosszútávú buszjárat éjszaka közlekedik, nem kellett sokáig várnunk, míg az egyik megszánt minket, és elvitt Ankarába.
Köszönhetően a kalandos útnak, reggel hatkor, amikor megérkeztünk, úgy járkáltam a busz pályaudvaron, mint valami élőhalott. Hál' Istennek nem tömegközlekedéssel kellett eljutnunk a hotelig, hanem taxival, az is fizetve volt előre. Amikor megálltunk a hotel előtt, azt hittük, hogy rossz helyen vagyunk. Ez az ötcsillagos csoda biztos nem lehet a miénk. Viszont az ajtó mellett lógó Comenius molinó elég meggyőzőnek tűnt, úgyhogy bementünk. A következő ámulat (azon kívül, hogy megtudtuk, hogy mindannyiunknak külön szobája lesz) rögtön a hotel halljába lépve fogadott. Úgy festett, mint egy középkori keleti palota. Piros bársonybútorok, festmények, csillárok, szobrok, és arany mindenütt. A mágnes kártyámat szorongatva léptem be a liftbe, ahol megbeszéltük ugyan, hogy mikor találkozunk a hotel éttermében, de a szobámban fogadó látvány annyira lenyűgözött, hogy abban a pillanatban elfelejtettem. Centiről centire felderítettem átmeneti birodalmam. A hatalmas királyi ágytól kezdve, a tévén, a teázó sarkon, a mini báron keresztül (!) egészen az olyan apróságokig, mint a fürdőszobában kihelyezett apróságok, vagy a hoteles papucs. (Amit természetesen becsórtam. Rossz vagyok.) Hamar hozzászoktam a hirtelen jött önállósághoz, és imádtam! A legnagyobb örömöm a fürdő szoba volt. A saját fürdőszobám! A saját fürdőszobám fürdőkáddal! Nincs sorban állás, nincs "siess már, mert rálépek a fejedre", nincs "ne ereszd már ennyit a vizet", és nincs vödörben fürdés! Miután letelefonáltam a recepcióra a wifi jelszóért, és kipakoltam a bőröndömből, szembe néztem a reggel legnagyobb dilemmájával: alvás, vagy fürdés? Persze aztán megfontoltan átgondoltam a dolgot, és úgy döntöttem, hogy az alvással túl gyorsan telik az idő, én pedig minden percet ki akarok itt élvezni, még ha ez azt is jelenti, hogy két napig nem alszom. (Akkor még nem tudtam, hogy mennyire igazam lesz.) Így tehát belefeküdtem a  kádba. Komolyan mondom, tíz évvel fiatalabban szálltam ki. Olyan tisztának éreztem magam, mint még soha. A reggeli is elég fajin volt, olyan svéd asztal, amilyet még a svédek sem láttak. Meg is beszéltük rögtön reggeli után, hogy akkor mi így itt maradnánk decemberig.
Aztán egy rövid meeting, konkrétan csak bemutatkoztunk és kaptunk ilyen szokásos meeting pakkot, azaz névkártyát, mappát, jegyzetfüzetet, tollakat, cukorkát. Valahogy mindig úgy feldobnak, ha ilyen apróságokat kapok.

Aztán tök érdekes volt... (PAM PAM PAM.)

FOLYT. KÖV.

A királyi ágyam :)

Hamar belaktam a lakosztályt...

Minibáááár!

Egy aprócska gondolat

Csak egy rövid félmondat erejére jelentkezem be, mert úgy éreztem, hogy ezt nem halogathatom holnapig (amikor is jön az ankarai bejegyzés). Ugyanis ma van az én János barátom szülinapja, úgyhogy Isten éltessen Törökországból! Nőjél nagyra!  :) 

Vicces, hogy nem nekem van szülinapom, de ma mégis ajándékot kaptam az otthoni angyalkáimtól. :) Hogy mit is, arról holnap bővebben. Nézzetek vissza, mert jön Ankara is, és rengeteg fényképem van! Poci a puszitokra!

Köztársaság napja 2.0

Megint megbizonyosodhattam róla, hogy ha valamit nagyon tudnak a törökök, az az ünneplés. Tegnap este sötétedés után összegyűltünk a sulinál, hogy még egyszer magukhoz vegyék a dobjaikat, és csatlakoztunk a főúton álldogáló már elég népes tömeghez. Aztán elindult a menet. Az embereknél fáklyák és zászlók voltak, kiabáltak, tapsoltak, "Atatürk katonái vagyunk"-skandálták. Olyan volt, mintha a július negyedikét mixelték volna a haloween-nel és mindezt egy valami ősi környezetbe tették volna. Komolyan mondom, olyan önfeledten örültek maguknak, mintha 10 perce kiáltották volna ki a köztársaságot, nem 90 éve.
Lesétáltunk a főtérre, ott még őrjöngtek egy kicsit, majd páran úgy gondoltuk, hogy egy kávézóban folytatjuk az estét, ahol két tökéletes állagú és ízű salepet sikerült innom, ami azért még itt is ritkaság! :)

Ó és ha valakit érdekelne, itt meg lehet kukkantani az iskola újságnak írt eddigi összefoglalómat az ittlétemről: http://poli.hu/wp/2013/10/29/a-legfrissebb-poligraf/ 

Az ÜNNEP (És nem csak a törököknek)

Ma, október 29., a Török Köztársaság kikiáltásának évfordulója van. Izgatottan keltem. De sokkal izgatottabb lettem, amikor a szokásos reggeli email-csekkolásomat végeztem. Először a tárgyat láttam meg: " Congratulation! You won the student short film competition // Invitation to Vienna". Aztán megnyitottam:

"Dear Laura Lukács, dear Luca Lukács,

I am pleased to inform you that your submission to the this human world Student Short Film Competition 2013 has won the third prize! BRING ME HOME was selected by the jury as one of the 5 best films of the competition with more than 60 films!

We congratulate you warmly and want to invite you (and an accompaning teacher or parent) to the award ceremony at the Vienna International Centre on 19.11.2013. There we will show your film with the other winning films and present you with you the prize. We have planned a nice program for your trip to Vienna, including an overnight stay in a hostel and meals from 18.11. to 19.11. with a cinema night, the awards ceremony and a guided tour though the UN city in Vienna.

Enclosed you will find information about the award ceremony and the visit to Vienna.

We ask that you please inform us until wednesday the 30.10. if possible how many people will come to Vienna.

Until the 4th of November please complete the enclosed form and send it back to schulfilmprojekt@thishumanworld.com Thank you very much.

We are looking forward to your visit!

Congratulations!

Best regards,

Annabel Müller"


Nem bírtam magammal. Muszáj volt elmondanom valakinek, úgyhogy reggeli 6:27-kor, az őszi szünet kellős közepén felébresztettem a húgom, hogy most azonnal hívjon fel! Gyorsan eldaráltam neki mindent, és ugráltam a szoba közepén. Pedig még csak időm sem volt átfutni mindent, amit küldtek. Ünnepségre mentünk. Igazi monumentális ünnepségre, ami ha bármelyik másnap történik, teljesen lenyűgözött volna, de ma nem. Mindenki összegyűlt a főtéren, volt dobolás, néptánc, beszédek, 20 ember méretű Atatürk-ös zászlók, minden ami kell! Elég sokat videóztam, úgy hogy majd inkább nézzétek meg, nem tudom olyan jól átadni.

Viszonylag hamar hazaértünk, én pedig belevetettem a csatolmányok tanulmányozásába. Kaptam programot, regisztrációs lapot, és rengeteg infót. Kiderült, hogy az ENSZ fizeti a kiutazást, a szállást,étkezést és a két napos programot, aminek keretében az ENSZ épületében is végigvezetnek. Azaz vezetnének, ha nem itt dekkolnék még akkor is. És furcsa, de egyáltalán nem szegte kedvemet, hogy nem lehetek ott az első díjátadómon, ahol mellesleg levetítik a nyertes filmeket, és miután a zsűri értékelte a filmeket egyesével, kiosszák a díjakat. Még így is teljesen izgatott vagyok. Percenként írok az otthoniaknak, akik majd mennek, hogy mit csináljanak, hogy vegyék fel az egészet, hogy így meg úgy... És persze mindig csak egyszavas választ kapok a több oldalas leveleimre. Tipikus. És a vicces az egészben, hogy rengeteg ember fogja látni a filmet szerte Európából, meg minden, és mégis akkor leszek a legizgatottabb, ha a Poli oldalán találkozok a saját nevemmel. Valahogy ez sokkal többet jelent. :) Itt elolvashatjátok, hogy mi szépet írtak rólam, és a filmet is megnézhetitek.

Journée française és hol szavazunk, hol sütögetünk

Hétfő. Egy egészen meglepően mozgalmas, és kicsit sem fáradt hétfő! Általában a végtelenségig húzom az ágyból kikelést, ma úgy gondoltam, hogy inkább megelőzöm az agyhalottságot, kikászálódtam, kinyitottam az A2-es angol könyvet és megoldottam néhány feladatot agy beindítónak. És bejött! Egész állónap franciát tanultam! A tankönyv első oldalától az utolsóig kiszótáraztam az összes szót, amit nem tudtam, így amikor haza megyek, igaz, hogy semmilyen mondatot nem tudok majd összerakni, mert persze a nyelvtant elfelejtettem/lemaradtam róla, viszont jó nagy szókinccsel a fejemben nem fogok tudni egy mondatot se, ami azért egy biztató állapot, valljuk be!

Egyetlen egy alkalommal szakítottam csak meg ezt a folyamatot, amikor elmentem szavazni! Bizony. Pénteken reggel kihirdették, hogy diákelnök választás lesz, gyorsan elő is állt 5 jelölt, bemutatkoztak, elmondtak pár mondatot. A nap folyamán végig járták az osztályokat, mindenhol beszédet tartva, majd a tanítás után egymásnak is kérdéseket tettek fel. Menő. Majd hétfőn eljött a nap! Felsorakoztunk a könyvtár előtti folyosón, kaptunk egy cetlit a jelöltek nevével és fényképével, ha sorra kerültél, bementél a könyvtárba, és odapecsételted az 'Evet' (Igen) szót a választottad rublikájába, összehajtottad, bedobtad a szavazatos dobozba, és aláírásoddal igazoltad, hogy szavaztál. Nagyon menő. Teljesen megfontolt állampolgárnak éreztem magam.
Délután sem unatkoztam, az angol tanárnő áthívott magához sütni-főzni. Azon felül, hogy megtanultam két isteni, és meglepően egyszerű finomságot (helva, simit), az egész estét volt szerencsém tényleg családias hangulatban tölteni, olyanokkal, akikkel tényleg tudtam beszélgetni. Még az elsős kislányuk is majdnem folyékonyan beszél angolul, és miután megnézte angolul az Aladdint, játszottunk. Órákig. A végén nem is akart hazaengedni. De megbeszéltük, hogy a jövő héten folytatjuk a kiképzésemet.

A "bárcsak fel se keltem volna ma" típusú napok (a múlt hétről)

Hm. Le akartam írni, hogy mostanában egyre többször megbánom, hogy felkelek. Otthon hagyom a pénztárcám. Egy percig sem tudok koncentrálni, csak a képek miatt nézegetem a francia könyvet. Még ki sem keltem igazán az ágyból, már szétesik a fejem a fájástól. Ezt meg is próbáltam elmagyarázni tegnap, amikor közölték, hogy esküvőre megyünk, a válasz csak annyi volt, hogy majd hajat mosok, ha hazajöttünk. Hát ilyen a mi kommunikációnk. (A sztori amúgy pozitív véget ért, lásd lejjebb.)

Le akartam írni, hogy bár néha megbánom, hogy felkeltem, mégis van, hogy apró dolgok eltudják ezt felejtetni, sőt feldobják az egész napom. Egy adag frissen mosott ruha, mikor már minden másod elfogyott. Kiderül, hogy megúszod az esküvőt, helyette két lányt fotózol a csodaszép őszi erdőben, ami az otthoni őszekre emlékeztet. (Képek hamarosan!) Ugyan itt olyan gyümölcsöket kóstolsz, amikhez foghatót még sose láttál, és bár ez egy kicsit beszűkült látásmód, de el se tudtad képzelni, hogy ez megtörténhet. És talán apró dolognak tűnhet, de a legnagyobb dolog amióta itt vagyok: kaptam egy hívást. Egy nem akármilyen hívást. Egy olyan hívást, ami annyi energiát adott, hogy szinte kedvem lenne egy egész hegyet arrébb hordani. :)

Le akartam írni, hogy noha a fent említett apróságok feledtetik, hogy nem akarok felkelni, a következő pár hét eseményei miatti izgalom miatt, sokszor lefeküdni sem szeretnék. November elsején telik le az első fele az itt létünknek. Ettől teljesen függetlenül indulunk ugyan vasárnap Ankarába, de azon szoktunk viccelődni, hogy ez a jutalom, amiért ilyen sokáig bírtuk. Igazság szerint nagyon izgatott vagyok! Vasárnap indulunk, szerdán jövünk vissza, és nagyon jó kis "nyaralásnak" ígérkezik. Mivel ez egy kötelező program, amit a Comenius iroda szervezett, mindent fizetnek, a hoteltől kezdve a kaján át, az útiköltségig, szóval tényleg nyaralunk! És alig, hogy hazajöttünk, november 10-én lesz Atatürk halálának évfordulója, ami hatalmas banzáj lesz! (Nem mellékesen ma pedig a Köztársaság Kikiáltásának napja van, ami szintén hatalmas banzáj, ám nekem más miatt ünnep a mai nap. Lásd: következő bejegyzések egyike!)

Le akartam írni.