Csütörtökön Samsunban voltunk.
Cirip-cirip.
Hát ezzel meg is vagyunk. További szép napot!
Na jó, szóval elmentünk csütörtökön Samsunba. Két órás út, szinte végig a tengerparton, szép, de Laura elalszik, reggel van. Megérkezünk, 543729834 órán át ruhát vásárolnak, Laura meg illedelmesen megy, mosolyog, "Igen, az nagyon jó", "Nem, ez nem igazán a te színed". Eltelik a fél nap, mire kitalálják, hogy nem mehetünk úgy haza, hogy ne kapjak valamit. Ennek a szerencsés egymásra találásnak az eredménye az alább található két gyöngyszem:
Ezek után napunkat lezárandó, ettünk. Ezt:
Szavak nem fejezik ki, hogy mit éreztem, amikor megláttam. Hát még amikor megemeltem. A "Kicsikébe", ahogy én hívom, valószínűleg belecsavartak egy egész csirkét, egy tál paradicsom levest, és egy adag salátát, súlyra pedig egy jól megtermett újszülötthöz tudnám hasonlítani. Nagyjából a háromnegyedénél kezdtem érezni, hogy baj lesz, de azt gondoltam, hogy én vagyok a srác a Fald fel Amerikát-ból és hogy az emberek majd üdvrivalgásban törnek ki, ha megeszem. A hazafelé út egy kéjutazás volt.
De az igazi agyrém péntekkel vette kezdetét. Megyünk esküvőre! Naivan még örülök is. A dolgok ott kezdenek amikor részletesen meghallgatom, hogy hogyan kell bekapcsolni a kamerát, felvételt indítani, zoomolni, aksit cserélni. Hiába bizonygatom (még a legnagyobb türelemmel), hogy tudom, már csináltam. Nem érdekli, folytatja. Mindenre ráakar venni, ami az elveimmel mélyen ütközik (Vakuhasználat éjjelnappalesőbenhóbanmindig, szaladgálás felvétel közben, képkivágás figyelmen kívül hagyása és még sorolhatnám.) A legbosszantóbb, hogy meg van győződve, hogy ezt így kell és nem hajlandó másokat meghallgatni. De legalább hamar lelép. Eltelik, kifáradok, de legalább vége. Nem megyünk haza. Mi?
Itt maradunk nyolcig (öt óra van), hogy ki tudjunk takarítani, és újból díszíteni az esti esküvőre. Na jó, akkor én most átúszom Ukrajnába. Levegő kifúj, beszív. Székeket díszítek tüllel. Megmentek egy kis gyereket a "hungarocellvirág megevése" általi haláltól. A mélyponthoz akkor érkezem, amikor egy hatalmas piros tüll masnival a fejemen, gombostűkkel a kezembe állítva, az asztalra dőlve éneklem az Afrika című felejthetetlen R-GO számot. Esti esküvő. Éjjel haza.
Szombat. Reggeli téma: -Ja, esküvő. Kettő, vagy nem, nem, három.
- Na, az zsír. Új rekord.
Előröl az egészet. Felüdülésként egy építész sráccal beszélgetek, aki folyékonyan beszél angolul! Csak megérte felkelni. Megnézek egy szertartást, a menyasszonyt Power Rangernek, keleti hercegnőnek öltöztetik, gyertyákkal körbe járják, és hennába ásott pénzt ültetnek a kezébe. Ez mondjuk fajin volt. Éjjel haza.
Vasárnap. Végre pihenünk! Jaa, hogy esküvő? Jaa, hogy másnap reggel kelni kell? Csináljuk! Két perc toporzékolás, nagy levegő, vállak hátra, fel a fej, let's kick some ass. Mert egy császárnénak illik fényes példát adni mindig.- szól a fejemben.
Hétfő. Szo-szó. Este sportolni megyünk, Laura fut. 5 teljes percen keresztül egyhuzamban! Aztán megint. És megint, és megint és megint. Hazaérve megindulva attól, hogy milyen egészségesek vagyunk, betolunk 4 zacskó chipset. De legalább másnap fáj mindenem. De tulajdonképpen boldogsággal tölt el, mert érzem, hogy csináltam valamit.
A hétvége mérlege: hat esküvő (összesen tehát eddig hét). Voltam csövi esküvőn, gazdag esküvőn, nagyi esküvőn, roma esküvőn, azeri esküvőn, kendős esküvőn, érdek házasság-esküvőn. Én vagyok az esküvők Gombóc Artúrja.
Balról jobbra: Magos-rágcsás csomag a vendégeknek, kis csomag henna ajándékba, ajándék doboz rajta a dátummal és a szerelmesek nevével, benne öt szem csoki.
Rizs helyett pénzzel dobálták az ifjú párt. Mondjuk el tudom képzelni, hogy az több gazdagságot hoz a házhoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése